2017. április 18.

Céltalanul - 3. Fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a következő fejezettel, ami hogy őszinte legyek egy nehéz szülés volt. Nem, nem megírásával kapcsolatban – az mindig megy – hanem inkább a lehetőség hiányra, hogy leülhessek a gép elé egy szabad három (négy, öt akár hat) órára. Szóval… huh.
De ez mind a múlté, hiszen megírtam és megérkeztem vele a szokásos késésemmel együtt – ami lassan nem késés, hanem inkább a normális idő, na, mindegy. Remélem tetszeni fog nektek, igyekeztem kibontani a karaktereinket, plusz itt a híres első fejezetes idézet.
A többi már történelem…jah és #moonlovers (ha valakinek leesik - amúgy tök véletlen volt).
[zenéért kattints a számra!] 
Jó olvasást és köszönöm a türelmet! 

Kim Minhee



Mikor kiléptem a házból kissé elszégyelltem magam amiért lebaromoztam és amiért kissé mániákusan viselkedtem, viszont próbáltam nem úgy nézni a dolgokat, mintha ezek nem lettek volna jogosak.
Sértődötten néztem a tükörbe, miközben kimásztam a cipőmből. Nem is tudtam, hogy saját magamra haragudtam, amiért ennyire kiborultam, vagy rá, amiért ennyire kiborított. Tény, hogy nagyon nehezen borul ki nálam az a bizonyos bili, de azért, ha valaki körülbelül megpróbál egy emberrablási kísérletet lebonyolítani az azért sok – még ha magáról Oh Sehun-ról van szó akkor is.
Mikor megláttam, hogy arra a gondolatra, hogy Sehun a kezében visz az arcom vörösebb lesz csak idegesebb lettem. A kérdés ugyan az volt, hogy vajon rá vagy magamra?
Kavargó érzelmekkel rúgtam bele a cipőmbe.
– Aish! – motyogtam, majd gyorsan összeszedtem őket. Felpillantottam a faliórára, ami reggel kilenc órát mutatott kereken. Nagy sóhajjal elindultam fel az emeletre.
Mikor a szobámba értem gyorsan kikapkodtam egy fehér pulcsit, egy fehér ujjatlant és egy rózsaszín csőgatyát a szekrényemből és a fürdőbe lépkedtem.
A zuhany alatt próbáltam kicsit kikapcsolni, de az olyan gondolatok, amikben az szerepel, hogy Sehun most minden bizonnyal egy hisztis picsának néz, nem hagytak nyugodni. Nem voltam az és ezt neki is be akartam bizonyítani.
A megfelelési kényszeremről mindig is tudtam, tekintettel arra, hogy egész életemben mások életéhez kellett igazodnom, vagy épp soha nem bírtam elviselni a negatív kritikákat a személyem felé. Inkább elmenekültem az ilyen problémák elől, vagy megpróbáltam megmutatni nekik, hogy nem ilyen vagyok.

A végzős évemben az előbbit fejlesztettem tökélyre, viszont megfogadtam, hogy megváltozok, amint kilépek onnan, hogy mások tudják, nem az apám határoz meg engem, nem a sztárok és nem mások véleménye, hanem csak is én. Megmutatom az embereknek, hogy ki vagyok, úgy ahogy annak a pár embernek, akik közel állnak hozzám. 

Gyorsan megmostam a hajam, majd magamat és próbáltam valami formát adni a hajamnak, hogy ne csak úgy lógjon. Nos, igen ez beletelt némi időbe, de ha már belekezdtem ebbe az igen hosszadalmas folyamatba, akkor legyen valami normális végeredménye is. Így nem terveztem sietni.
Adtam a külsőmre, de csak is akkor, amikor nem otthon fetrengtem. Az otthoni tévézős, élet nélküli, antiszociális énemet próbáltam mindig is távol tartani a világtól, nem szerettem, hogy még így is meg kell feleljek az embereknek, mégis mindennap megtettem.
Így történt az, hogy fél tizenegykor léptem ki az ajtón, egy másfél órás készülődés után.
Végképp nem tudtam, hogy milyen gondolatok kavaroghatnak a fiú fejében, amikor beültem az anyós ülésre hátra dobva a cuccomat.
– Megnéztél gyorsan még egy filmet vagy mi? – pillantott rám kérdően a könyvéből. Mikor összecsukta megláttam, hogy Jack London egyik novellás kötete az – nem mintha olyan sokat olvastam volna a szerzőtől, de annyira érdekes kombinációt alkotott a fiúval.
– Ja, elég jó volt – néztem rá ugyanolyan közömbösséggel, mint ahogy ő rám.
– Akkor most már mehetünk?
– Ühüm – csatoltam be a biztonsági övemet, majd rásandítottam. Nem láttam rajta, se dühöt, se türelmetlenséget, se semmilyen érzelmet, hogy őszinte legyek kissé megijesztett.
Olyasmi volt, mint amikor három órával később esel haza és nem kapsz leszidást, csupán semminek néznek – bizonyosabb értelemben rosszabb, mint amire számítasz.
Így voltam vele. Semmi reakciója nem volt arra, hogy rengeteg időbe tartott elkészülni, az sem érdekelte, hogy mit csináltam, tulajdonképpen semmibe vette a lényem. Megkérdezte, hogy hova kell mennie, aztán mentünk is. Nem kellett neki se GPS, se semmi.
– Amúgy a cipőmet hova tetted? – érdeklődtem tíz perccel azután, hogy elindultunk. Kellemetlen érzés volt megtörni a békés csendet, de azért mégsem szerettem volna szandálba mászkálni, ha leszakad az ég.
– A csomagtartóban van. A rózsaszín igaz?
– Aha.
– Na, akkor ott van. Kell? – nézett rám először az indulás óta.
– Nem, ráér. Csak kérdeztem, mert nem volt a helyén és reménykedtem benne, hogy te hoztad el.
– Ja, értem – bólintott és kissé idiótán éreztem a hosszú válasz miatt.
Sehun továbbra is az utat fürkészte, majd a rádióhoz nyúlva választott egy számára szimpatikus adót, ahol pár perc reklám és duma áradat után megszólalt a Monsta X legújabb száma.
Öntudatlanul kezdtem dúdolni a pár napja agyonhallgatott számot. Aztán a rap résznél elhallgattam, mire a mellettem ülő srác simán letolta a szöveget.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, hogy őszinte legyek egy pár másodpercig meg is akartam szólalni, de mivel a szavak valahogy nem jöttek a számra csak elismerően bólintottam egyet, egy „wow” kíséretében.
– Szeretem őket, rohadt király számaik vannak – mosolyodott el és évezte, ahogy nem tudok reagálni a mondandójára. – Én is szoktam zenét hallgatni.
– Nyilván. Nem azért vagyok meglepődve – adtam tudatára, mielőtt még jobban hülyének néz. – De csak pár napja jött ki.
Megrántotta a vállát, majd egy sapkát nyomott a kezembe, egy másikat meg a fejére húzott.
– Forgalmas rész jön.
– Nem úgy volt, hogy port akarsz kavarni? – érdeklődtem kissé negatív hanglejtésben.
– Dehogynem, de azért nem akarom a három napomat végigidegeskedni, hogy a rajongók vajon mikor törnek be a házba, ahova megyek.
– Azért ez egy kicsit túlzás nem? – néztem rá hitetlenkedve a feje azonban elárulta, hogy nem, ő bizony nem viccelt. – Oké – motyogtam kissé lesokkolódva és feltettem a sapkát a frissen mosott hajamra.
– Amúgy hogy-hogy nem vagy idegbeteg? – vigyorgott, majd szép lassan lelassított a piros lámpánál.
– Hogy-hogy nem rabolsz el másokat?
– Nem szokásom.
– Nekem se – néztem a szemébe elég erős elhatározottsággal, míg ő mindig vigyorgott.
– Tudod, nem tudom eldönteni, hogy te vagy nagyon magabiztos vagy és félelmetes, vagy olyan anyuci szoknyája mögé bújó, visszahúzódó lány.
Megrántottam a vállam, ezzel próbálva leplezni azt, hogy mennyire zavarba hozott.
Mind a kettő? Talán…
– Ha ez megnyugtat én se értelek téged – néztem most én is ki az ablaküvegen az előttünk haladó autó hátuljára bámulva, próbáltam elterelni a témát rólam róla. – Mégis nem félsz, hogy… nem is tudom, elmondom ezt mindenkinek?
– Mondtad, hogy nincsenek barátaid – nevetett ki. – Ezt elhiszem, amúgy sem tűnsz valami nagy menőnek. Plusz apád… nem hinném, hogy miatta elmondanád, különben nem lenne belőle nagy sztori.
APA!
Hirtelen belém ütött a felismerés, hogy semmi nyomot nem hagytam magam után, még pedig biztos, hogy keresni fog.
De mégis mit mondjak? Szia, apa! Izé… Sehun megkért, miután kirabolt a házból, hogy menjek vele valami nagyot csinálni, hogy legyen ideje, még mielőtt kirúgnák? Na, azért ezt mégsem.
Előszedtem a telefonom és gyorsan kikerestem a számát és hívni kezdtem. Szemem sarkából láttam, ahogy Sehun összeráncolja a szemöldökét, azon aggódva, hogy vajon most csak azért is felhívok valakit és beavatom ebbe a nagy káoszba, mégsem szólt semmit csupán várt és vezetett tovább.
– Szia! – örültem túlságosan annak, hogy felvette.
– Szia! Miújság?
– Zavarlak?
– Nem, csak siess – hallottam, ahogy éppen valaki kiszól, hogy két percen belül menni kell valahova.
– Oké, szóval a napokba nem igazán leszek otthon, mert… mert egy barátnőmhöz megyek!
– Kihez? – meglepődöttségét és a hitetlenségét egyből ki lehetett hallani a hangjából.
– Öhm… – Sehunra néztem, aki viszont egyre inkább röhögött, nem hogy segített volna. – Seo…Seohyuk-hoz! Egy általános iskolás barátnőm. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot, viszont a napokba kitalálta, hogy rendez egy mini osztálytalálkozót egy szűk körnek.
– Értem és mikor jössz? Pénz van nálad?
– Három nap, és van nálam kártya.
– Szuper. Sehun-nal minden rendben volt? Örültél neki?
– Igen minden rendben volt. Elment… már reggel – rögtönöztem. – Aha, eléggé meglepett.
– Na, akkor jó. Csak egy ideje nem kérdeztél felőlük – értette az idolokra – így gondoltam ez kicsit jó kedvre deríthet.
– Igen. Köszönöm – mosolyogtam hálásan. Nem csak Sehun miatt, hanem amiatt is hogy gondol arra, hogy mennyire magam alatt vagyok néha… viszont jött a bűntudat is. Ő boldognak akar látni, én meg egy időben ezzel a képébe hazudok.
Még beszéltem vele, majd lerakta. 
Akkor nem törődtem ennek a következményeivel… lehet kellett volna.

Sehun eközben vigyorogva pillantott rám.
– Hallod, már majdnem azt hittem, hogy most megmutatod a kemény csajt és felhívsz valakit. Erre apud képébe hazudsz erről… tudod, most már egyáltalán nem félek.
– Haha – néztem ki a mellettem lévő ablakon. A rádiókból egész tűrhető számok következtek így azokat hallgatva bambultam az elhaladó épületekre, amíg ki nem szúrta egy plakát a szemem.


A világhíres EXO Augusztus tizedikén koncertet ad!

– Sehun milyen nap van ma? – kérdeztem csak úgy.
– Szerda… asszem.
– Tizedike?
– Aha – bólintott összeráncolt szemöldökkel. – Miért?
– Hogy leszel te ott a mai koncerten? – érdeklődtem, mintha tök megszokott lenne.
– Sehogy – dobolt idegesen a kormányon. – Basszus. Elfelejtettem, hogy az ma lesz – hunyta le a szemeit egy pillanatra, majd idegesen nyitotta ki őket.
– Ettől nem lesz rosszabb a helyzeted? Mármint…
– Nem, ha jó kifogásom van – vakarta meg kellemetlen mosollyal a tarkóját. Valahogy egyáltalán nem tűnt magabiztosnak.  – Basszus-basszus-basszus – motyogta én meg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
– Ez nagyobb fellépés nem?
– De – fújta ki a levegőt és szinte hallani lehetett, ahogy a fejében a fogas kerekek kattognak.
Mondani akartam neki valamit, de hirtelen azt sem tudtam mi zavarja. Nem ismertem.
Nem tehettem semmit és ez baromira zavart.

Oh Sehun

Az utat néztem miközben hallgattam a lelkiismeretem és az egóm szócsatáját egymással.
De mégis miért nem állított le egyikük sem, ha tudták, hogy ekkora fellépésünk lesz? – értetlenkedtem magamban. – És mégis hogy felejthettem el?
Tudtam, hogy ha visszamegyek, akkor eléggé buktam a tervem. Semmi ötlet nem jutott eszembe. Viszont… egy csapatban nincs olyan, hogy én.
– Vedd elő a telefonod! – néztem a lányra, majd visszakaptam a fejem az útra.
– Tessék? – lepődött meg, ami miatt vagy három kicsi ránc jelent meg a szemöldökei között, muszáj volt mosolyognom rajta, akármennyire is ideges voltam.
– Kérlek – hangsúlyoztam ki a szót vigyorogva –, vedd elő a telefonod!
– Oké, de miért ke-…?
– Üsd be a számot, amit mondok jó?
– Okééé.
– Mehet? – türelmetlenkedtem, mire csak egy nagyot bólintott. Lediktáltam neki és várta a további utasításokat. Elég vicces volt. – Kezd el tárcsázni, és kérlek, hangosítsd ki!
– Igenis értettem – szemtelenkedett és elindította a hívást.
– Amúgy mindig ennyire szófogadó vagy? – intéztem felé egy pimasz vigyort.
– Csak most az egyszer, többször nem válik be – nézett ki kipirosodott fejjel mellette lévő üvegen.
Bólintottam egyet, azonban a mosoly egyből leolvadt az arcomról, amint meghallottam Kai hangját a telefonból.
– Hallo?
– Jongin! Sehun vagyok.
– Huh… – sóhajtott egy hatalmasat. – Megijedtem, mert csak ti tudjátok ezt a számomat és ismeretlent írt ki. Azt hittem már megint valahogy kiderült. Ez lenne a harmadik számom ebbe a hónapba.
– Miért nem szóltál a koncertről? – szegeztem neki a kérdést nem törődve a panaszkodásával.
– He?
– Jongin… miért nem szóltál, hogy ma lesz koncertünk? Teljesen elfelejtettem.
– Azért nem szóltam, mert el voltál a fene nagy jégherceg szerepeddel – közölte sértődötten, és szinte láttam, ahogy felhúzza az orrát.
– Ez most komoly? – hangsúlyom kissé lenéző volt, ő pedig egyből vette a lapot.
– Nyilván nem. Ha boldogít én sem néztem meg a napirendem ilyen alapossággal. Mindenesetre elég nagy szívás lesz nélküled kiállni.
– Nem akarom, hogy nélkülem lépjetek fel – talán ez volt eddig a legőszintébb mondatom a lány előtt, aki emiatt kissé feszélyezve érezte magát. Már a tekintetéből is lehetett látni, hogy nem akar fültanúja lenni ennek a beszélgetésnek.
– Haver. Mit akarsz? Komolyan döntsd már el. Legutóbb olyan könnyen leléptél egy koncertről, hogy az szinte hihetetlen volt.
– Ne hozd már fel! Az volt az első ilyen és nem is igazán bírtalak titeket.
– Hát magadhoz képest biztos nem – röhögött fel szarkasztikusan.
– Mi ez a bazi nagy őszinteség? – vettem hangom egy fokkal hangosabbra. Nem akartam vele se kiabálni, se veszekedni, de marhára idegesített, hogy egyfolytában szóvá tette, amit gondolt.
– Ember ez az igazság. Nem tudom mire vagy olyan büszke, de leállhatnál vele.
– Kész. Hívom Suho-t – állapítottam meg, majd mivel piros volt a lámpa elég jelentőségteljesen néztem a lányra, aki azonnal vette a lapot és kinyomta.
Látszott rajta, hogy épp mondani készül valamit, de nem voltam kíváncsi a lányos okoskodásra, vagy arra, hogy „most úgy teszek, mintha nem hallottalak volna az utóbbi egy-két percben” mondatra.
– Mondok még egy számot, azt is beütöd?
– Aha – ekkor elkezdett a kezében rezegni a telefonja. – Szerintem ez Kai lesz.
– Vedd fel – sóhajtottam. Közben próbáltam ott lenni a vezetésnél is, bár nem volt nagy forgalom ahhoz képet, amilyen szokott lenni, így egész könnyű dolgom volt, hogy egyszerre figyeljek két felé.
– Sehun – kezdte, mire nem válaszoltam neki. – Tudom, hogy hallasz. Ha akarsz, gyere el, ha nem, nem. Megoldjuk nélküled.
Ennél a pontnál tényleg fájt, amit mondott, mert tökéletesen pótolhatónak éreztem magam. Még mindig nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy nem bántásból mondta, soha nem akart megbántani, csak próbált olyanná tenni, akit ő szeretett volna látni
– Sehun, értem én, hogy ki vagy és kell egy kis kikapcsolás, de nézz rá Chanyeol-ra, vagy Baekhyun-re.
– Jongin – sóhajtottam. – Más milyenek vagyunk, ők bírják, én nem.
– Pont ezért akkor relaxálj és hagyd, hogy megoldjuk. – Rég hallottam ennyire komolyan beszélni.
– De ennek lesznek következményei.
– Ezt akkor is tudtad, amikor leléptél. – Szinte láttam, ahogy megforgatja a szemeit.
– De ennek sokkal több – röhögtem el magam kínomban.
– Ennek nagyobb híre lesz, garantálom. Figyelj, gondold át és lesz, ami lesz – susogta. – Na megyek.
– Csá.
– Pápá – motyogta, majd kinyomta.

Nem lettem tőle nyugodtabb, sőt… egyre feldúltabb lettem. Hiszen, ha megtudják oldani nélkülem, akkor, ha kirúgnak, annak semmi következménye nem lesz.
Nem mondott olyat, hogy fontos tagja vagyok a csapatnak, se olyat, hogy lehetetlen lenne nélkülem fellépni.
Bántott.
Talán, amióta benne vagyok a csapatban ezek a mondatok fájtak a legjobban, mert ezeknek volt igazság tartalma is. Jongin megmondta őszintén, hogy mit gondol, hogy mi lesz, nem volt se köntörfalazás, se semmi.


Hirtelen ott álltam egy elég komoly döntés előtt és nem tudtam, hogy melyiket hozom meg. Hiszen, ha mindenki így áll hozzám, akkor miért dobjak el értük egy lehetőleg stressz nélküli csodás három napot?
A csönd elég gyorsan betelepedett hozzánk, ugyanis a rádiót még a telefonálás közben lehalkította a csaj és azóta mindkét fülében fülhallgató volt, tehát egyikünk sem volt beszédes kedvében.
Kifele nézett az ablakon és akkor vettem észre, hogy elaludt, így teljes nyugalomban vezettem el a nyaralóig – miközben egy vihar tombolt bennem. 

Vajon van jogom ahhoz, hogy önző legyek? Hogy önző legyek közöttük? 

Kim Minhee

Amint éreztem, hogy óvatosan lökdösni kezdenek egyből elfelejtettem az álmom, csak annyi maradt meg belőle, hogy jó volt. Az a „jó”, amikor nem hogy kedved sincs kinyitni a szemed, de lelkierőd sincs hozzá.
– Asszem megérkeztünk – hallottam Sehun mélyebb baritonját, majd pár pillanat múlva az ajtó csapódását.
Álmosan néztem körül az autóban és csak akkor tűnt fel az erős vaníliaillat és az a rengeteg vaníliás autóillatosító. Pislogtam párat, majd nyújtózkodtam egyet, amikor a srác kinyitotta az ajtómat.
– Ez az, vagy nem? – bökött a kis, egyemeletes ház felé a fejével.
– Aha – ásítottam a kezem a szám elé téve.
– Maradsz vagy bejössz velem?
– Megyek – válaszoltam tömören, majd a fiú mellett kiléptem a kocsiból. A kulcsokat a kezembe nyomta és gyors és rutinos mozdulatokkal bejutottunk a kapun, majd a házba. – Szóval. Nem túl nagy a házikó – fordultam körbe a nappaliban.
– Alszom majd a kanapén – ajánlotta fel, ugyanis egyből kiszúrta, hogy csak egy hálószoba van.
– Nem kell – dörzsöltem meg a szemem. – A kanapé jobb, mint a hálószoba. Szeretek tévézni lefekvés előtt – mutattam a vele szembe található készülék felé.

A ház tényleg iszonyat kicsi volt. A bejáratnál állva igazából az egészet be lehetett látni. A két fehér ajtót egymás mellett a jobb oldalt – az egyik a fürdő, másik a hálószoba. Középen volt egy nappali rész és egy kis zugban a bal sarokban volt a konyha-érkező, ami egy kicsi felszerelt konyhából és egy elég nagy kör alakú, iszonyat nehéz étkező asztalból állt.
A falak halvány barnák voltak és fekete-fehér színű művészképek lógtak róla. Ilyen volt az egyik kedvenc képem, ami egy rózsát ábrázolt, vagy a kalapos embert az esőben. Volt vagy tíz darab.

– Kicsit bizarr ez a kép – mutatott a mellette lévő fekete alapon lévő fehér agyra.
– Anyum bírta – rántottam meg a vállam.
– Bírta? – lepődött meg a múlt időn.
– Ja, meghalt – mosolyodtam el halványan, mire a tekintetére enyhe meglepődöttség üllt. – Nyugi, nem kell sajnálkozni, nem is emlékszem rá, szóval így… elég nehéz lenne megjátszanom, hogy össze vagyok törve miatta.
Persze ez hazugság volt. Tényleg nem voltam összetörve miatta, de a legtöbb barátnőmet azzal szereztem, hogy sajnáltattam magam miatta – tehát megjátszani igen egyszerű volt. Viszont nem akartam olyan embereket magam köré, akik az elveszett bárányt látják bennem. 

Azt, aki azért sír, mert elcseszett a háttere.

Rengeteg hülyeséget csináltam mikor tizenéves voltam – mondjuk nem mintha akkor húsz éves fejjel annyira tisztán láttam volna a dolgokat – mindenesetre a tinédzserkorom édesapám (és a későbbi önmagam számára) maga a halál volt. Jó, hogy túléltük.
Mindig meg akartam felelni az embereknek, de tényleg minden egyes pillanatban. Nem csak azért, mert édesapámmal jártunk keltünk a sztárok között, ahol tényleg nem lehettél senki, hanem mert senkinek tartottam magam.
Amikor ott voltam vele és a munkájával mindig én voltam a nagy újságíró kicsi lánya, vagy a szép lánya, vagy a normális lánya.
Suliban, vagy otthon én voltam A Senki, így elhatároztam, hogy leszek valaki. Én voltam az a lány, aki mindig tudta az új pletykákat az idolokról. Az ő zenéi voltak a legjobbak, és az a lány, aki rózsaszínt viselt.
És mivel voltam valaki, már nem valaki akartam lenni, hanem a legjobb valamiben.
Így ráálltam a matekra. Annyit matekoztam itthon, hogy lassan én lettem az évfolyam legjobb matekosa. Kemény meló volt.
Aztán a legszebb akartam lenni, de nem versenyezhettem az osztálytársaimmal… tehát az önbizalmam csökkent és ilyenkor kiakadtam. Nem voltam egy önbizalommal teli lány, csupán annak akartam látszani, de ahogy szép lassan nem én lettem a legjobb matekos, más zenék lettek a menők, és a kemény tanulás mellett nem volt időm apámmal lenni, vagy a magazinokat, oldalakat bújni, hirtelen jött valaki, aki jobban tudta nálam.
És nem is voltam szép.
Tehát, amikor egy tinédzser lány mindent elveszít és hasonlít (megfelelési kényszerben) rám, akkor KIAKAD. Hibást keres önmagán kívül, hiszen ő nem lehet a hibás, mert mindent megtett.
És én kerestem is. Apámat, aki hirtelen Istenből ördög lett és ő lett anyám meghalásának oka. Ő nem vigyázott rá akkor, tehát ő volt a bűnbak.
Anyámat, amiért elhagyott – és itt kezdődtek a problémák.
Én lettem az a lány, akinek nincs anyja.
Mert ha nem lehetek a legjobb matekos, nem tőlem kérik a pletykákat, a zenéket és még szép se vagyok, avagy sehogy sem figyelnek rám az emberek… akkor a figyelemhiányos Minhee-nek találni kell egy más megoldást és sajnos talált is.
A sajnáltatást.
Az emberek megsajnálják azt az embert, aki sír. Szeretnek rajtuk élősködni, hiszen ők a biztos pont és ez minden embernek jól esik. Persze, ez nem mindig igaz, viszont nálam az volt. Több embert ismertem meg, mint valaha. És azt hittem, hogy az önsajnáltatás jó dolog.
Jó dolog, ha mértékkel csinálod, hiszen mindig ki kell magadból adni a feszültséget és elmondani, hogy mi bajod magaddal – néha akár reálisan nézve is. Jó dolog elmondani egy barátnak, akiben bízol és tudod, hogy nem adja tovább, nem beszél ki másokkal.
De amikor mindenki tudja a problémád, akkor te leszel az a lány… nos, az a lány, akinek te beállítod magad.
Az én esetemben a csúnya lány, akinek még anyja sincs.
Mindenkinek meg volt a véleménye rólam, jogosan.
Felhasználtam egy borzalmas tényt, hogy barátokat szerezzek magamnak és meg is érdemeltem a kibeszélést. Viszont egy ilyen dolog után elég nehéz újra kiépíteni magadnak egy baráti kört.
Egy évig csámcsogtak ezen, addig én próbáltam kerülni az embereket. Apummal kibékültem, hiszen a nagy pofon után az ember felébred és rájön mekkorát hibázott.
Lett két barátnőm: Hwayoung és Iseul. Nagyon jóban voltunk aztán az első elköltözött, a másodiknak meg szép lassan más barátai lettek – a két perc után nem is beszéltünk.
Viszont a két percről nem tehettem, vagyis inkább a két percekről. Hogy miért neveztem el így őket, azt rejtély volt, de tökéletesen kifejeztem vele azt, hogy milyen rövid idő alatt az összeépített életed újra tönkremehet.
Hiába csinálsz mindent jól, külső tényezők is beleszólnak, akár akarod akár nem.
Viszont egész végig megfeledkeztem két dologról: hogy nem vagyok egyedül, mert van egy csodálatos nagymamám és van egy iszonyat menő apukám, illetve azt, hogy akármi történt… én voltam a lány, aki rózsaszínben járt.

Az ember fejlődik, tanul a hibáiból, így nem terveztem neki bemutatni, hogy mennyire rossz volt nekem gimnáziumban, meg hát minek is tettem volna, mikor semmi közünk nem volt egymáshoz.
– Öhm, ezt nem értem teljesen… de részvétem – nézett komolyan a szemembe, majd próbálta elterelni a szót a kellemetlen témáról, ugyan engem nem érintett kellemetlenül, de őt minden bizonnyal zavarta. – Akkor alszom én a szobában.
– Behoznád a cuccokat? Addig bekapcsolom az áramot és a vizet. – Bólintott, majd távozott.
Én pedig felfedező utat tettem a kisház pincéjébe, ahol nem csak, hogy méretes pókokkal találkozik az ember… de néha el is csúszik a nemtudnimitől nyálkás lépcsőkön, és ha ne adj Isten, rózsaszín gatyája van. Na, az a szívás.
– Oh hogy az a szent…!
– Élsz? – kiáltotta Sehun, majd feltekintve a kétszárnyú bejárathoz megpillantottam a fejét.
– Én igen, - álltam fel. – De a gatyámról ez nem elmondható el.
– Mi a halál? – nevetett fel. – Legalább van áram és víz?
– Még nincs. Egy pillanat és lesz – léptem oda a kapcsolókhoz és egy könnyed mozdulattal lesöpörtem a pókhálókat.
– Fúj – öklendezte Sehun.
– Mi az? – néztem rá, majd a nagy barna foltra a gatyámon.
– Nem az! – utalt a gatyámra. – Hogy bírsz ehhez a szarhoz hozzányúlni csak így?
– A pókhálóhoz? Simán. Öhm… volt egy madárpókom – mosolyogtam, majd elintéztem, amit kell és felsétáltam hozzá.
– Neked?
– Nekem – válaszoltam magabiztosan, majd hajamat összekötve becsuktam a pinceajtót (lábbal) és bementem a házba, hogy egy, megmentsem a kedvenc ruhadarabon, kettő, hogy keressek egy másikat.
– Hogy a francba lehetett neked pókod?
  A rózsaszín miatt kérdezed? – emeltem ki egy pólót, immár a kanapén ülve a táskámból.
– Nem, vagyis de. Mármint ne vedd sértésnek, de nem annak a lánynak tűnsz, aki… – Itt kicsit megakadt a nyelve. – Szóval, aki pókozik.
– A pókok amennyire csúnyák és amennyire veszélyesnek tűnnek annyira ártalmatlanok – feleltem költőien majd hozzátettem az akkori magányos és megtört énem önbizalom növelő mottóját: – Én amennyire rózsaszínnek és ártalmatlannak tűnök, annyira vagyok veszélyes.
– Ezt most honnan olvastad? – röhögött fel miközben a bőröndjét cipelte be a hálószobába.
– Ez volt a három évvel ezelőtti mottóm.
– És működött? – kérdezte kissé negatív hangvétellel. Mintha rajtam szórakozna olyan jól.
– Majd kiderül.
– Uhh – nézett ki a szobaajtó mögül pimasz mosollyal. – Ez felkérés lenne a keringőre?

– Nem tudok táncolni.
– Keringőzni én sem – rántotta meg a vállát, majd bezárkózott a szobába.

Miután átcseréltem a gatyám és elkértem Sehun-tól a könyvét boldogan telepedtem ki a kicsi ház kicsi udvarának rozoga, de egész jó hintaágyába. A párnákat, amikre ráültem bentről hoztam és a legnagyobb meglepetésemre ki voltak mosva.
Apu sokszor mondta, hogy kinéz a telekre. Tudtam, hogy amiatt mondja, hogy nosztalgiázzon – velem ellentétben neki tényleg nagyon hiányzott anya.
Gondolkoztam… azt hiszem rajtuk. Milyenek is lehettek? Egy emlékem volt, de az sem élénk.
Olvastam, zenét hallgattam és bármennyire nem akartam végül felülkerekedett rajtam az álom. 

Oh Sehun

Miután felébredtem – mert, hogy valamikor fél kettő fele bealudhattam – rájöttem, hogy iszonyat éhes vagyok és, hogy semmit sem ettem. Aztán ránéztem az órára és a lelkiismeretem megszólalt bennem. Hirtelen az éhség már nem igazán számított.
Hat óra volt, ami azt jelentette, hogyha bazira gyorsan összekapom magam, akkor odaérek a koncertre… és maximum kissé smink nélkül, de tiszta gondolatokkal állok majd színpadra.
Magamhoz kaptam a kocsi és a ház kulcsokat, illetve egy pulcsit és kirohantam a házból, viszont megpillantva a lányt rájöttem, hogy… hogy nem lehetetlen fellépni a többiekkel és közben hírt is kavarni.
Ott aludt totál nyugalomban. Haja kontyban volt és rengeteg kis tincs állt szanaszét belőle, amiket a szél fújt ide-oda. Mellette volt a könyvem.
Nem tudom mi a szart éreztem, de nem akartam rohanni, hanem leülni a földre és csak nézni… ahogy alszik.

Mennyire számít ez beteg dolognak? – kérdeztem magamtól, utána meg szinte hallottam, ahogy a kötelességeim hívogatnak, tehát fogtam és felkaptam a lányt, aki kivételesen egyből megébredt.
– Mit csinálsz??? – Szinte láttam, ahogy távozik az álom a szeméből.
– Sietek. Majd elmagyarázom.
– Nem kell, már kezdek hozzászokni.
– Ne. Ne szokj hozzá – mondtam és leraktam az autó mellé. – Remélem innen már menni fog egyedül is.
 Haha – hallottam meg szarkasztikus nevetését, majd mire beszálltam a kocsiba már ő is ott volt.
– Ez ijesztően gyors volt.
Megrándította a vállát és egy gyors mozdulattal bekapcsolta a biztonság övet.
– Bekapcsolhatjuk a fűtést? – nézett rám ártatlan szemekkel.
– Ilyen időben? – kérdeztem értetlenül. Mert oké én nem fáztam, de én voltam rövid gatyában és egy fehér sima pólóban, rajta volt egy vékony hosszú ujjú felső és egy szintén hosszú gatya. Ami kicsit érdekes volt, mert ilyen pasztell sárga volt a felső meg baba kék, de nem akartam kritizálni az öltözködését, pedig lett volna mit rajta. – Nesze vágtam hozzá a pulcsim.
– Ha valaki ebben meglát, azt fogja hinni, hogy valami Sehun fangörl vagyok – görbítette le a száját undorodva, amint meglátta a fehér pólón a 94-es számot és a SEHUN feliratot. – Chanyeol-osod nincs? – nézett rám huncut csillogással a szemében.
– Ezzel kell beérned – válaszoltam szórakozottan és megnéztem, hogy nálam vannak-e az irataim és a pénztárcám. Minden meg volt. – Nem lehet mindenki Chanyeol.
Gyorsan belebújt, majd elindította a rádiót. Beszélhettünk volna. Igazából megkérdezhette volna, hogy hova megyünk, de nem tette.

Lehet, hogy tudja? – kérdeztem magamtól értetlenkedve, mikor félúton ránéztem.
– Mi az? – nézett rám.
Egy pillanatra valamiért lefagytam. Igazából tényleg nem tudtam miért.
– Semmi – böktem rá egyből és elfordítottam a fejem, majd mikor megláttam egy benzinkutat eszembe jutott, hogy éhes vagyok, és hogy tankolni kéne talán. – Éhes vagy?
– Az nem kifejezés – felelte teljes átéléssel, amin muszáj volt vigyorognom. – Kell a sapka? – nézett a hátsó ülésre.
– Aha – mondtam, majd már mászott is hátra, mint valami macska, hogy elérje őket. Pár másodperccel később már a fejem volt. – Reménykedj, hogy csak páran ismernek fel… vagy senki.
– Maradjak a kocsiban?
– Az lenne a reális megoldás.
– De? – Egy pillanatra, mintha lenézően nézett volna.
– Akarsz jönni?
– Hogy ha elkapnak, már most nagy hír legyen belőle?
– Nem szükséges, lesz ennél nagyobb hír is – somolyogtam. A tervem, egyszerűen túl jó volt. Semmi fantázia nem volt benne, de mégis azon kívül, hogy pár fan erről álmodozott elég ritkán történt meg.  
– Akkor maradok és hozz, kérlek sósat meg édeset is.
– Igenis – bólintottam komolyan, majd elintéztem a tankolást.
Ez volt a könnyebbik menet. Persze, akartam a feltűnést, de úgy voltam vele, hogy ha lehetett, akkor megúsznám két-három csodálkozó pillantással, esetleg egy-két képpel.
Kivettem a hűtőből két vizet, majd két chipset és találtam négy sajtos szendvicset, neki pedig levettem egy csokit is. Noha nem életem reggeli-ebéd-vacsorája, de megtette. A kasszához lépve mondtam, hogy ötös (utalva a tankolásra) és az eladó elé pakoltam a cuccokat. A srác végigmért, de nem esett le neki, hogy ki vagyok, így komótosan bevágta a dolgokat egy szatyorba és a kezembe nyomta. Odaadtam neki a bankkártyát, amit a csaj apjától kaptam, bepötyögtem a megbeszélt kódot és…
… és túl könnyen ültem be az autómba.
– Na, mi volt? – kérdezte izgatottan, miközben beletettem az ölébe a szatyrot és bekötöttem magam. A rádióból Bigbang szólt és a lány a ritmusra bólogatott ide-oda.
– Semmi – néztem értetlenül és beindítottam az autót. A visszapillantóból láttam, ahogy egy kiscsaj – lehetett tizenöt – a telefonját felemelve fotóz. – Na jó kivéve azt a lányt mögöttünk.
Hátrakapta a fejét, majd gyorsan előre.
– Egy kép nem bolygat fel mindent, igaz?
Hát… remélem.

***

– Mondd… megtennéd, hogy kinyitod a szemed?
Pilláimat megrebegtetve néztem a fölém hajoló hajkupacra. Talán hajnali egy fele járhatott az idő, nem értettem a parancsoló hanglejtést, de még az sem jutott el a tudatomig, hogy tulajdonképpen hol vagyok és, mégis miért hallok egy lány hangot.
– Mi van?
Hangomat erőtlennek, nyűgösnek és borzalmasan rekedten hallottam, pedig igazából kíváncsi voltam a világos barna hajzuhatag tulajdonosára. Mit csináltam már megint?
– Sehun! – A hangja kissé nyivákolós volt. Teljesen elveszve néztem rám, nem igazán tudtam, hogy mégis mit keres a kocsiban. Kocsiban? – Sehun! Aish! Apám hív.
Viccesnek találtam, ahogy zavartan beletúr a hajába, és elhajol a képemből.
Nyitva van a kocsi ajtaja, a lány, bárki is ez, aggodalmasan nézeget… majd fel-alá kezd sétálgatni. Ez túl bizarr, hogy igaz legyen. – Újra becsukom a szemem. Mielőtt elaludnék, kezd derengeni a mai (vagy már tegnapi) nap, amikor is becsöngettem hozzájuk. – Hogy is hívják?
– Hogy is gondolhattam én ezt viccesnek? – Halántékát kezdi dörzsölgetni… erről eszembe jut, hogy bevertem a fejem. Hova is?
Hirtelen éles fájdalom járja át a testem, ami a tarkóm felől kezd el piszkosul szúrni. Ennek hatására magzat pózba húzom össze magam és valami motyogni kezdek. Derengeni kezdenek képek, ahogy futunk. Mi, én és a lány? Nem tudtam erre gondolni, mert nem csak a tarkóm kezdett el égni, hanem a bokám is.
– Jézus Sehun meg vagy? – pillantásait, ha olyan szituációba lettünk volna bizonyosan egy csábos mosollyal viszonoztam volna, de mivel nem abban voltunk egy hülye hang és elgyötört kép jutott csak neki. Ja, már meg van. Minhee.
– Sehun – jelent meg mellette Kai. – Ember, ébren vagy?
– Mondhatni – feleltem, de teljesen úgy érzetem, mintha a szavak nem belőlem jönnének… szédülök?
– Hát… haver te tudod a legszebben lefejelni a falat – röhögött én meg azt sem tudtam miről beszél. – Ha nem szóltam volna, hogy ott van egy cső lehet hogy meg is érteném, de így – túrt bele a hajába, majd meglökte Minhee vállát, aki leintette a kezében lévő pizzás dobozzal. Mióta vannak ezek ilyen jóban? 
Aztán jöttek az emlékek…