2017. augusztus 10.

Bizalmi Gyakorlat - 2. Fejezet

Sziasztok!

Itt is lennék a második fejezettel. Nagyon sok hozzáfűznivalóm nem is igazán lenne, csak annyi, hogy köszönöm szépen ezt a sok-sok visszajelzést, amit kaptam tőletek az elsőre. Tényleg.
Igyekszem magam tartani ehhez a tempóhoz, de mint ismertek, ez szinte lehetetlen – komolyan, ha létezne olyan díj, hogy legritkábban való posztolás, akkor elképzelhető, hogy vinném a címet. Azonban szinte száz százalékosra tudom mondani, hogy a következő rész jövő hét csütörtök/péntek/szombat környékén  fog érkezni, mert egyéb dolgokat is kell írnom határidőre. :)
Mindenesetre itt van, él és virul a kettes és várja a visszajelzéseket.
     Jó olvasást! [zenéért kattints a számra! - egész jól passzol ez amúgy.]



Sehun-nal való nézeteltérésem óta már több mint egy hónap telt el, ám ezek után sem találtuk meg a közös hangot. Egyszer-kétszer beszéltünk a számlák miatt, de messzebbre nem jutottunk. Mind a ketten éreztük azt a bizonyos feszültséget a levegőben mikor egy légtérben voltunk, s mivel ez egy szokatlan dolog, így inkább kerültük.
Kerültük egymást.
Az egészben annyi volt a jó, hogy Jongin-nal könnyebben tudtam szóba elegyedni – mert mással nem igazán lehetett.
Őt nem zavarta, hogy Sehun nem kommunikál velem, mert megszegtem az ígéretem, se az, hogy minden második beszélgetésünkkor felhozom a témát. Jaehyun nem került szóba, nem is szándékoztam róla csevegni, viszont Sehun-ról könnyebb volt, mint gondoltam. Olyasmi lett a barátságunk, mint régebben és kicsit sajnáltam, hogy ez csak azért alakult ki, mert nem lógtam annyit a legjobb barátommal.
Ő helyettem Chanyeol-lal, az újdonsült lakótársunkkal töltötte az idejét. A srác egy igazi tehetségnek bizonyult, ha fociról volt szó – emiatt is vették fel ösztöndíjjal az egyetemre, ahova járt. Jongin régebb óta ismerte, mert egy felső-középbe jártak és meglepően jó véleménnyel volt róla.
– Nem egy lángelme, de nem is hülye – gondolkozott. – Igazából van tehetsége, ami miatt idáig eljutott. Emlékszem minden idejét a pályán töltötte, nem is láttam szünetben máshol. Rendkívül hiperaktív gyerek volt – röhögött fel. – Utáltam is miatta.
Néha mesélt róla és ha bár a konkrét beleegyezésem nélkül költözött a mellettem lévő szobába nem tudtam utálni. Nem lehetett, főleg, hogy alig láttam. Beszélni is csak annyit beszéltem vele, amennyit Suho-val (ezek leginkább a reggeli, esti vagy adott napszaknak megfelelő köszönések összegzését jelentette).
Nem mintha nem lettem volna elfoglalva a saját dolgaimmal. Miután Jaehyun és még két tag átment egy másik társulathoz kissé megüresedtek a nagyobb szerepek helyei, ami csupán azért volt gond, mert így az egyik pillanatról a másikra kaptam az alapvetően egészen egyszerű szerepem helyett egy főszerepet.
Ám én egy próbára sem figyeltem teljesen, mert Jaehyun jelenléte igazán korlátozta az elmém befogadóképességét, tehát azt a szerepet, aminek a szövegét már fejből kellett volna fújnom, annak maximum egy negyedére emlékeztem.
Ez nem tartotta vissza a rendezőt, mondván, hogy:
– Nem probléma van rá két és fél heted, hogy, megtanuld a szöveget és a beállást – eleresztett egy könnyed mosolyt, amitől a világból kimenekültem volna. – Rengetegszer láttad nem lesz probléma.
A szöveggel nem is volt gondom két hét alatt már álmaimból felébresztve is el tudtam volna mondani az egész darabot.
A baj azzal volt, hogy nem igazán tudtam, hogy mit milyen hangsúllyal, milyen testtartással, milyen mimikával kell mondani. Fogalmam volt róla, de mire kezdtem belejönni már a nyakamon volt az előadás. Nekem meg kellett az összes ember, aki képes támogatni, akárcsak a nézőközönség sorában üldögélve imákat mormogva, de kellett.
Így volt az, hogy meghívtam Sehun-t, aki semmibe sem vette a kérésem és lezárta egy „Nem leszek itthon, mert Lara-val megyünk azon a héten kikapcsolódni. Bocs.” mondattal és elhagyta a szobát. Az önbecsülésem hirtelen lezuhant a felére, de úgy voltam vele, hogy mindent vagy semmit. Suho és Jongin dolgozott szombatonként, Chanyeol-t, pedig akkor még nem ismerve egy merszem sem volt meghívni. Anyám azt mondta eljön, de éreztem, hogy ő kevés lesz.
Kevés lesz ahhoz, hogy beimádkozzon az „egész jó” kategóriába, így az egyedüli reményem a barátom volt, aki noha nem túl boldogan, de megígérte, hogy eljön.
Sokat számított, hogy azt mondta, hogy támogat.
Sokat számított, hogy tudtam látni fogom a közönség soraiban.

Kellemesen befészkeltem magam az egyik babzsák fotelomba, miközben Jaehyun azzal boldogította saját magát, hogy a lábát az enyémre rakja. Nem pontosan értettem, hogy mi szórakoztatja benne annyira, így inkább ráhagytam és a laptopomat az ölembe véve bújtam a darab szövegét.
Félhangosan motyoghattam, mert Jae egy idő múlva felpillantott a könyvéből és lepisszeget. Végül mivel nem érdekelt nagyon a vállamra hajtotta a fejét.
– Mondd csak Baek…
Hangja kizökkentett a szerepemből, de nem annyira, hogy teljes figyelemmel rá tudjak koncentrálni.
– Egy pillanat.
– Szóval… – Nem törődve folytatta. – Mit szólnál inkább egy nyitott kapcsolathoz?
Puff.
A gépem hatalmas csattanással ért földet a fehér faparkettán.
Elkaptam a vállam a feje alól. Sokkolva pillantottam rá.
– Mi van?
Hangom lágyan szólt, szinte már-már kedvesen. Erőtlen volt és csak reménykedtem benne, hogy félrehallottam.
– Arra gondoltam – nézett a szemembe teljesen higgadtan. – Hogy simán lehetnénk nyitott kapcsolatban.
– Már meg ne haragudj – kontrolláltam az érzelmeimet. – De ezt te komolyan gondolod?
Értetlenül meredtem. Mintha csak én lettem volna a nem normális, hogy nem ugrom az ajánlatára.

Igen Jaehyun, minden vágyam, hogy más fiúkkal osztozzak az ágyadon!

Az apró fogaskerekek pörögni kezdtek a fejemben. Nem értettem, miért ajánl fel nekem hirtelen egy ilyet, de a gondolataim között található lehetőségek mind olyanok voltak, amik széttörték volna a Jaehyun-ról kialakított képemet.
Így inkább feltettem neki az igen egyszerű, de annál sokkalta félelmetesebb kérdést:
– Miért?
Határozottnak hallottam a hangom, amin meglepődtem. Úgy éreztem magam, mint akinek a lelke kiszáll a testéből – csak is ez az egy logikus magyarázta volt arra, hogy nem bőgtem el magam ott helyben.
– A héten két embert is vissza kellett, hogy utasítsak. Plusz nem szeretek elköteleződni, vagyis idővel rájöttem, hogy ez nem az én pályám.
Hallgattam, de a szavak lassan érkeztek el az elmémbe. Csak bámultam rá.
– Értem.
Az okai nekem nem voltak elegek.
Noha, én nem utasítottam vissza senkit, amióta vele vagyok, de tudtam, hogy százszor megtenném, ha nem többször. Az elköteleződés meg együtt jár azzal, hogy valakivel vagy, nem?
Úgy éreztem magam, mint valami rossz komédiában és nem tudtam hova tenni azt a bizonyos sanyargató érzést a mellkasomban.
Mégis kihúzott háttal ültem.
Igaz, képtelen voltam a halálra rémült fejemen kívül más álarcot magamra húzni, de becsülettel végigültem azt a bizonyos két percet, amíg újra meg nem szólalt.
– Egyszóval arra gondoltam, hogy neked is könnyebb lenne, meg nekem is, ha másokkal is együtt lehetnénk.
Hogy nekem könnyebb?
Nem ismertem rá, mintha a mellettem ülő fiút kicserélték volna.
Persze, nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk – mármint számomra nem –, de mégsem gondoltam, hogy valaha ezt a kérdést nekem felfogják tenni.
Hiába találkozott annyi emberrel, hiába volt rengeteg ismerőse, akik számomra mind jelöltek voltak az instant lecserélésemre meg sem fordult a fejemben, hogy ilyet kérdezzen.
Nem vagyok neki elég.
Jaehyun felállt és idegesen felkapta a táskáját a hátára.
– Nem tudom, mennyire vagyok neked fontos, de csak hogy tudd, szakítani szerettem volna! A gond ezzel csak az volt, hogy szeretlek bármennyire idegesítő, hogy minden második találkozásunk után féltékenyen bámulsz ki az ablakon utánam. Zavar, hogy a BARÁTAIMMAL találkozok. Így arra gondoltam, hogy ne kelljen szétmennünk és megmentsem a kapcsolatunkat, vehetnénk lazábban azt.
És kiviharzott.
Drámai kilépő. Pipa.

Nem értettem, hogy miért mondta ezeket a szavakat. Nem tudtam mit jelentenek ezek. Szakítani akart? És mégis miért? Miért lett ideges? Miért ment el?
Soha nem bámultam utána az ablakon keresztül. Szánalmas viselkedésnek találtam, nem hogy még kifejezést is vágjak hozzá. És miért néztem volna UTÁNA féltékenyen? Mert az világosabb volt, hogy miért nézek azokra az emberekre féltékenyen, akik vele vannak, rajta csimpaszkodva próbálják róla lerángatni a gatyát, de rá miért lettem volna az?
Ott ültem a babzsák fotelomba teljesen lesokkolt állapotban hatkor. Egy órával azután, hogy elment. Érdekelt, hogy mit rontottam el, hogy milyen okai lehetnek szakítani velem.
Akkor ez most egy szakítás? Nyitott kapcsolat vagy semmi?
Ölbe ejtett kezeimre pillantottam, amelyek híven az állapotomhoz halványan remegtek – mint mindig, mikor ideges voltam.
Ideges?
Az voltam.
Elkeseredett?
A könnyeim csak úgy folytak le az arcomon, mint ablakon a víz nyári zápor urán.
Szemben lévő sötétbarna íróasztalt bámultam. Oka különösebb nem volt, de nem mertem más fele.
Csak ültem. Sírtam.
Gondolkoztam.

Egész este így ültem volna, ha nem hallok meg három koppanást az ajtón. Nem mondtam semmit, csak az asztal melletti ajtóra szegeztem a tekintetem. Titkon reménykedtem benne, hogy Sehun az. Hogy ráborulva elmesélhetek neki mindent, mire ő majd közli velem, mit kell tennem. Imádkoztam, hogy ha beengedem az illetőt, akkor ő legyen, még úgyis, hogy azt mondja, hogy neki van igaza. Mert neki volt. Viszont emiatt nem röhög ki, nem dramatizálja túl, hanem tények elé állítva segít összekaparni azt a maradékot, ami maradt belőlem. Engedi, hogy kibeszéljem magamból.
Hogy zokogjak a vállán.
Igaz, akkor már nem sírtam. Nem volt könnyes az arcom, csupán érzelemmentes maszk fedte a valódi fájdalommal telt lelkem.
Ezt csak egy ember volt képes megtörni.
– Minden oké? – lépett beljebb a szobába, mellesleg engedély nélkül.
De nem Ő.
Nem akartam válaszolni Chanyeol-nak, mégis megráztam a fejem és tekintetem az övébe fúrtam. Nem látszott olyannak, mint aki mindjárt jót derül azon, hogy bevérzett szemekkel görnyedt testtartással úgy nézek ki, mint egy sátánfajzat, így nem kaptam el róla a szemeim.
Mélybarna íriszeibe nézni olyan volt, mint amikor a forró csokira pillantasz. Kellemes érzés fogott el, olyasmi volt, mint egy biztonságos menedék, ahová bármikor mehetnék. Teljesen elvesztem benne.
– … így erre gondoltam. Nem tudom mennyire jó ötlet.
Észre sem vettem, hogy beszél.
– Mi?
Órákkal ezelőtt hallottam a hangomat utoljára és nem ismertem fel. Gyengének hangzott, reményvesztettnek és mindennek, amit egyáltalán nem akartam a tudatára adni.
– Az Eredet. Gondoltam megnézhetnénk.
Összeráncoltam a szemöldököm. Nem igazán fogadtam be az információt, miszerint megnézne velem egy filmet, ám nem találtam furcsának. Olyan aurája volt, olyan megnyugtató környezete, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy nem rég ismertem meg. Így az ajánlata nem furcsa volt, inkább olyan, mintha egy régi barátom, például Jongin kérdezte volna meg.
Bólintottam.
Elmosolyodott.
Meglepődtem.
– Akkor egy tíz perc múlva.
Azzal kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Csendesen bámultam, szinte sóvárogtam a társaság után. Aztán hirtelen újra megláttam az arcát.
– Jössz?
Feltápászkodtam, noha észre sem vettem, hogy elrepült az a bizonyos időintervallum. Kótyagos fejjel ledobtam magam a kanapé egyik végébe – a lehető legtávolabb tőle.
Elindította a filmet, amit néma csendben ültünk végig. Egyikünk sem szólalt meg.
Az elején nem teljesen figyeltem, nem kötött le és a gondolataimat irányítani nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam. Jaehyun csak úgy pattogott az idegszálaim között. Miért? Mit tettem? Hogyan? Most mi lesz?
Mielőtt még jobban belementem volna a filozofálásba, Chanyeol a kezében tartott popcorn-t középre tette. Először nem értettem, majd rájöttem, hogy engem is meg akar kínálni, viszont nem tervezett kizökkenteni.
Közelebb ültem hozzá, habár nem volt nagyon ínyemre, viszont így elérhettem a popcorn-t, amit idővel megkívántam. Az evés valahogy természetesebbé tette, az amúgy egyáltalán nem megszokott szituációt.
A film második felére valahogy beszippantott a történet, noha kissé zavaros volt, mert az első felére nem igazán figyeltem oda.
Aztán azon kaptam magam, hogy vége van. És fáradt voltam.
Nem dübörgött a fejem, nem éreztem, hogy fájna a lelkem, csupán azt vettem észre, hogy nem bírom kinyitni a szemem. Ledőltem a karfára és úgy, ahogy voltam elaludtam.

***

Hajnalban arra ébredtem, hogy fázom.
Aztán arra, hogy nem tudom kinyújtani a lábam.
Meglepődve tapasztaltam, hogy nem a szobám biztonságos ágyában fekszem, hanem a kanapén, méghozzá nem egyedül. Értetlenül néztem a srácra, aki ülve aludt mellettem. Fejét kitámasztotta egy párnával és békésen szuszogott.
A lábam útjában állt az övé. Nem gondolkoztam sokat, megemeltem a sajátomat és felrakva az ölébe visszahunytam a szemem.
Feküdtem a kanapén, lehunyt szemekkel és nem gondoltam semmire. Bár az igazság kedvéért a tegnapi film miatt az azért megfordult a fejemben, hogy miért nem emlékszem az álmomra, de nem nagyon firtattam tovább a gondolatot.
Akkor ott olyan távolinak tűnt a tegnap nap, hogy minden szarság ellenére nem éreztem fojtogató szomorúságot, bár nem mondhattam volna magam a világ legkiegyensúlyozottabb emberének sem.
Olyan öt óra környékén sikeresen visszaaludtam.

Mikor felébredtem Chanyeol már nem volt mellettem, így tehát én henteregtem az egész kanapén. Rendkívül élveztem, az meg hab a tortán volt, hogy nem aludtam el semmim és egész kipihenten éreztem magam. Hétfő volt, azonban tekintettel a tegnapira elhatároztam, hogy ez egyszer én is ellóghatok egy napot.
És rendkívül feldobódtam az ellenére, hogy nem éppen egy olyan állapotban voltam, hogy ilyet tegyek.
– Jó reggelt! – jelent meg az ebédlő ajtajában a nyurga.
Bólintottam, amolyan „Neked is haver!” stílusba. Szinte hallottam Sehun röhögését, azonban Chanyeol csak nyugtázhatta magában, hogy van ilyen oldalam is.
Ami miatt óvatosan elmosolyodtam.
Rég volt már az, hogy kialakíthattam valakivel egy kapcsolatot, hogy olyannak állítsam be magam, amilyen abban az adott pillanatban, életkorban vagyok.
Sehun meg maradt az általános iskolás énemnél, Jongin, pedig összemixelte az összes olyan évet, ahol találkoztunk és egy ilyen személyiség turmixként gondolt rám. Suho-val meg igazából csak köszöngettünk egymásnak, ha itthon volt. Ami nem volt valami feltűnő jelenség, így mindig meglepetten tettem ezt. Hármunk közül (Chanyeol véleményét nem tudtam erről a helyzetről) egyedül Jongin vette észre, ha mondjuk Suho otthon van.
Ellenben Chanyeol-lal, aki nem csak, hogy szimpatikus is, de egy tök új fazon volt. Ő teljes mértékben engem látott, amikor rám nézett. Nem a kiskölyök, nem a sulis énjeimet, hanem engem Byun Baekhyun-t. És ez tetszett.
– Leugrom a boltba – közölte félhangosan, majd töprengő tekintetével megállt az ajtó előtt és felém fordult. – Vagy elmegyek a Monet-ba…
– Tegyed azt – röhögtem el magam a határozottságán.
Amin meglepődtem.
És ő is.
Annyira abszurd volt a szituáció, ahogy egymásra néztünk és amiatt, hogy felröhögtem egy kicsit mind a kettőnk döbbent tekintettel meredt a másikra.
Röhögtem?
Röhögtél?
Letargikus hangulattal néztem a kezeimre. Semmi jele nem volt annak, hogy tegnap összetört a szívem (kis fájó bizsergésen és egy-két szarabb pillanaton kívül). Úgy éreztem, hogy ez nincs rendjén. Hihetetlen volt a társasága, nem csinált semmit, de tényleg a szó legszorosabb értelmében semmit az előbb és nevettem rajta.
– Öhm… – Nem néztem rá, de tudtam, hogy most olyan tipikus érdekes fejet vág. – Szerintem inkább elmegyek a Meki-be.
Ezen megint elmosolyodtam.
– Szerintem már csak a közelben lévő pizzéria és a gyrosos hiányzik.
– Azért az durva lenne reggel – állapította meg, de azért végiggondolta a dolgot. – Meg valószínűleg nincsenek nyitva.
– Igen, mert egy hamburger annyira normális reggelire.
– Hát.. öhm… ja – értetlen és határozott hanglejtésére ledöbbentem.
– Te komolyan szoktál…?
– Ige… – kezdte határozottan, majd: - n?
Végül a nagy lelkesedéséből egy kérdés kerekedett ki.
– Úristen – ráztam hitetlenkedve a fejemet és visszadőltem a karfára.
– Kérsz valamit onnan? – terelte a témát.
– Köszi, de nem. Nem vagyok éhes.
– Biztos? Nincs itthon semmi.
– Aha. Viszont, ha már ott vagy… hozol túlélős dolgokat a boltból? Tudod tea, szörp, kenyér, rizs, ilyesmiket?
– Meglátom, mit tehetek. – Motyogta, majd a hangokból ítélve felhúzta a cipőjét és távozott. – Ciao!

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte magamra maradtam a csönddel, aki azonban nem bizonyult egy beszédes társaságnak. Pár percig még a kanapén henyéltem, de úgy ítéltem meg, hogy inkább kikászálódom a helyemről és rendbe teszem a lakást.
Ha már kivettem magamnak egy szabadnapot, azt hasznosan töltsem el.
Így történt azt, hogy mire visszajött Chanyeol ki volt teregetve, el volt mosogatva és maga a konyha és a két fürdő egész tűrhetően nézett ki. Mondjuk, ehhez az is hozzátartozott, hogy időközben örültem, ha nem hányom el magam, vagy reménykedtem, hogy nem ahhoz ért hozzá a kezem, amire gondoltam. Megállapítottam, hogy állati rendetlenek vagyunk és többször kéne igénybe vennünk Lara szervezési képességeit a takarításhoz.
Miután végeztem, önelégült fejjel mentem a szobámba, hogy ruhát keressek magamnak a mai naphoz. Tekintettel arra, hogy a tegnapi utcai ruhámban aludtam már nagyon vártam, hogy zuhanyozhassak és átöltözzek.
Sebes mozdulatokkal vettem ki egy szürke rövid, elnyűtt szabadidőgatyát és egy sima fehér pólót. Bementem a fürdőbe és elrettenve találkoztam a tükörképemmel.
Azt gondoltam, hogy nem érzem magam olyan szarul, viszont amit a tükör mutatott az kegyetlenebb volt, mint amire számítottam. Lefolyt a szemceruzám, így a bal szemem alatt fekete csík húzódott szinte az államig. Összekuszált kegyetlen haj és olyan elkeseredett tekintet, amire azt mondaná az ember, hogy szegény, kinyírták az egész családját.
Levetkőztem és beléptem a zuhanykabinba. Megengedtem a forró vizet és élveztem, ahogy végigszántja a bőröm. Bent lehettem vagy fél órát, mert mire kikászálódtam a meleg víznek nyoma sem maradt.
Megtörölköztem, átöltöztem és frissebb fejjel mentem ki a fürdőből szobámba. Lehuppantam az ágyamra, elterültem és néztem a plafont, majd a földön heverő laptopomra pillantottam.

Egy gondolatom volt, ami nem hagyott nyugodni:

Miért nem fáj annyira, mint szokott? Hol az egész hetes rosszul lét? Hol az önmarcangolás? Vigasztalhatatlanság? Hol vannak a szomorú, szakítós számok?


Miért nem vagyok összetörve?

2017. augusztus 1.

Bizalmi Gyakorlat - 1. Fejezet

Sziasztok!


 Eltűntem, igen tudom, viszont eléggé megakadtam az írással, de nem akartam magamat megerőltetni, hogy neki üljek egy fejezetnek kedv nélkül. Így az év végi hajtásban, a nyár elején, egy verseny közepén, illetve az életem elég érdekes fordulata végén nem is igazán tűnt fel, hogy nem írtam, vagy két (három) hónapja. Elnézést, mindenesetre megmutatom mi segített át az ihlethiányomon. 
     Íme a Bizalmi Gyakorlat c. Baekyeol fanfiction első fejezete - és hogy megnyugodjatok, elmondom, hogy már több kész van, hogy ne kelljen rá hónapokat várni. 
     A Céltalanul-lal kissé elakadtam, így szüneteltetem, de ne aggódjatok folytatva lesz nyáron még  (hozzá kell tennem, hogy remélem).
     Remélem tetszeni fog nektek! Előre is köszönöm, ha bármilyen formába visszajeleztek! ♥

   Található benne rejtett utalás, káromkodás és egyéb, így mindenkinek csak saját felelősségére! (laza +16)!

     Jó olvasást! [zenéért kattints a számra]
  

Bizalmi gyakorlat
Byun Baekhyun fanfiction


 
Az a legszebb az emberben, hogy egyáltalán nem tökéletes.



Kár, hogy én erre nem jöttem rá gimnáziumi életem során. Kezdve az átkozott öcsémmel, aki egyáltalán nem volt olyan kimerítő és fárasztó, mint ahogy tizenévesen gondoltam. Megszámlálhatatlanul sokszor bántottam őt szavakkal, úgy, hogy igazából meg sem érdemelte őket.

Az átkozott bátyámmal, aki ugyanazt csinálta velem, mint én az öcsémmel. Észre sem vettem, így természetesen saját viselkedésemen nem változtattam, az övét, pedig nem próbáltam megérteni.
Az átkozott szüleimmel, akik értem dolgoztak a nap huszonhat órájában. Ebből azonban semmit sem fogtam fel, figyelemhiányosan követeltem, hogy csak rám gondoljanak, ne a munkájukra. Hogy ne legyen több túl óra, ne dolgozzanak estig, hanem jöjjenek el velem vásárolni, csinálják velem ezt meg azt. Utáltam őket, azért mert megteremtettek nekem egy olyan fényes lehetőséget, amit azóta sem tudok megköszönni nekik…
Az átkozott iskolával, amiben igazából semmilyen bántalom nem ért, csak én kentem a saját hülyeségem rá, használtam vászonként, hogy több okom legyen, arra hogy szenvedjek.
Az imádott nagyszüleimmel, akik az egyedüli tényleges megoldhatatlan problémaként szolgáltak az életemben. Nekik nem kellettem, ők igazából gyűlöltek. Ők voltak azok, akik nem tudták elfogadni, hogy más vagyok, mint amilyennek gondoltak. Viszont én a szeretetemet feléjük irányítottam. Egyszóval egy olyan megoldhatatlan érzelmi síkra keveredtem, ahonnan elég nagy macera volt kikecmeregni.

Azonban egyiket sem találtam abban a pillanatban annyira idegesítőnek, mint amikor már három perce nem csináltam mást csak a kanapén heverő, teljesen idegen srácot bámultam. Hátán feküdve aludta az igazak álmát, miközben aprókat szuszogva jelezte felém, hogy még él.
Lassan belekortyoltam a még forró teámba és próbáltam felfogni mégis ki ez és mit kereshet a lakásunkba.
Furcsa zöldesszürke haja a szemébe lógott, kezeit mellkasa előtt összefonva tartotta. Kifejezetten helyes arca, pedig szinte hívogatta a tekintetemet. Ami egyből feltűnt a számnak, kacér mosolyra húzódott, mindezt úgy tette, hogy az agyamnak idő kellett, amíg feldolgozta.
Szép, teljesen normális ajkai kicsit szétnyíltak, amitől még a szoba sarkában álló növényemet is gyönyörűnek láttam, miután vöröslő arccal odapillantottam.

Egy ember sem tökéletes, azonban őt egy másodperc tört része alatt annak fogtam fel.

Újabbat kortyoltam a kezemben tartott bögréből, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem tettem bele semmilyen ízesítést. Lesújtva engedtem magam mellé a jobb kezemet. Úgy ittam meg a reggeli teám felét, ahogy a legjobban utáltam és ez lehetetlennek tűnt.
– Baek, nem vagy késében? – hallottam meg magam mögül Sehun rekedtes hangját. Megfordultam, majd végig néztem, ahogy kockás hasára húzza fehér pólóját, amivel kiszakított a reggeli szokásos morfondírozásomból. – Bocsi – pillantott rám vigyorogva, mikor észrevette a feltehetőleg elég kiéhezett pillantásom.
– Semmi baj. Nyugodtan leveheted, ha szeretnéd – legyintettem pimaszul és röhögés közben újra a szürkészöld hajú fiúra néztem. – Amúgy ez ki a halál?
– Ki? – lépett mellém, majd leutánozva a pózt, amiben éppen tartózkodtam észrevette az idegent.
– Ja, ő Chan.
– Köszönöm, most már mindent értek – vágtam hozzá. – Ő meg ott Eugene – böktem a növényre. – Te is érted már a létjogosultságát, igaz?
– Miért nevezed el a növényeid, Baek? – kérdezte, majd kitárta a kezét. – Ha szeretethiányos vagy, itt vagyok én.
– Mi van?
– Ne már, tudom, hogy én vagyok minden meleg megtestesült vágyálma.
– Már nem – csúszott ki a számon, ami miatt újra szemeznem kellett Eugene-nal. Eddig neve sem volt, most meg a legújabb szeretőm. Nem tudtam, hogy melyik a kínosabb: az, hogy Sehun a srác megjelenéséig vágyálma volt a tudatalattimnak, vagy az, hogy hirtelen egy idegen srác lett az.
– Igen? – húzta fel szemöldökét, majd egy magabiztos és elég egoista mosollyal átkarolt. A dicsőséges pillanata tartott körülbelül a mozdulatig, utána lesokkolva nézett rám. – Mi az, hogy…?
– Késében vagyok! – mondtam a kelleténél hangosabban és kibújva karja alól elindultam ki a nappaliból, ki a lakásból, ki a világból.
Sehun nem kiáltott utánam, tulajdonképpen szerintem lefoglalta az, hogy ő valamikor a melegek álompasija lehetett, de már nem az. Minden bizonnyal inkább az utóbbi lephette meg.
A lépcsőházba érve a lift felé vettem az irányt, majd rájöttem, hogy valóban tíz perccel később indultam el, mint ahogy szoktam, így inkább gyalog kezdtem leszáguldani a harmadik emeletről. Mikor azonban leértem észrevettem a bögrét a kezemben.
– Hát én ezt nem hiszem el – fújtam ki a levegőt az orromon és gyorsan eldöntöttem, hogy ha már kések az legyen igazi késés, így megindultam vissza a lakásba.
Mire felértem azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet. Az ajtó előtt tartottam egy kisebb pihenőt, ami után benyitottam.
Először az lepett meg, hogy röhögéseket hallottam meg az előszobában, amik minden bizonnyal a nappaliból jöhettek, aztán az, hogy ezek szinte egyből elhallgattak, amint becsuktam magam mögött az ajtót. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy Suho és Jongin mégis hogy ébredhet fel egyszerre, de nem firtattam sokáig a kérdést.
Sietősen beléptem a nappaliba, ahonnan egyből átvágtattam az ebédlőn keresztül a konyhába. Megpillantottam a reggeli srácot, ahogy éppen vizet iszik egy bögréből.
Észrevettem, ahogy szemei kissé elkerekednek, majd kérdő pillantásokat vet rám, ugyanis még nem láthatott. Persze az elcsodálkozás oka az is lehetett, hogy ma kifejezetten csodásan festettem – ezért is voltam megcsúszva az indulással reggel.
Hajamat, ami már vagy két hónapja a természetes színében pompázott, bal szemembe fésültem és mivel frissen volt mosva ez igen nagy pimaszságnak számított a részemről. Sminkem szinte követelte a pillantásokat olyan erősen füstös fekete volt. Egy fekete mintás fehér ing volt rajtam és egy szakadt fekete csőgatya.
Hiába éreztem magabiztosnak magamat ha tükörbe néztem, mikor előtte álltam egyáltalán nem tudtam, hogy mit mondhatnék, amitől több leszek, mint egy agyon sminkelt meleg srác.
– Jó reggelt – csúszott ki a számon, mikor mellé léptem és bedobtam a bögrémet a mosogatóba. Nem vártam meg, hogy válaszoljon inkább kisétáltam a nappaliba.
A lakásunk igen érdekesen volt berendezve és erre igazából csak akkor jöttem rá, mikor aznap kiléptem az ebédlőből. Állt egy előszobából, ahonnan egyből a hatalmas nappalinkba lehetett jutni… igazából olyan hatalmas volt, hogy helypazarlásnak számított csupán egy hatalmas kanapét és két polcot betenni oda.
– Sehun nem akarunk még majd venni valamit ide? Annyira üres…
– Mégis mire gondolsz? – pillantott fel rám a padlószőnyegen fetrengve. Ha másra nem is legalább arra volt hely, hogy ez kényelmesen meg tegye. – És mégis mióta járkálsz te a lakásban cipőbe?
– A nappali rohadt üres.
– Miért vagy itt? – ült fel mit sem törődve az elmélkedésemmel.
– Levittem magammal a bögrémet.
– Baek, rohadt jól nézel ki ma! – kiabált oda nekem Jongin megszakítva az értelmetlen diskurálásunkat Sehun-nal, miközben ő éppen Suho-t próbálta odébb lökdösni a kanapén. – Bazd már a segged arrébb, hát nem hiszem el!
– Köszönöm – vigyorogtam rá, majd a földön hunyorgó srácra néztem. – Mi bajod?
– Miért nézel ma ki ilyen jól?
– Nem hiszem el – forgattam meg szemrehányóan a szemeimet. – Mennem kell, mert elkésem.
– Várj, elkísérlek – tápászkodott fel a kanapéról Jongin. – A főtér fele mész, nem?
– Szedd ki belőle, hogy hova megy! Ezt soha nem mondja el – adta a parancsot Sehun, mintha csak ott sem lettem volna. Suho-n kívül mindhármunk tudta, hogy az elkövetkezendő randimról beszélgettünk.
– Oh, fogd már be! – mordultam rá. – A sajátjaidra kéne eljárni, nem pedig az enyémre.
– Baekhyun, mindannyian tudjuk, hogy neki nincsenek ilyen tapasztalatai – ütötte le a feldobott labdámat.
Sehun Jongin felé fordult, majd válaszul röhögve bemutatott neki.
– Ember, barátnőm van, már hogy a halálba ne lennének ilyen tapasztalataim? – A labda viszont pályán kívül érkezett a földre. – Csak a szívemen viselem, hogy kivel lóg együtt, de komolyan… mindannyian emlékszünk…
– Chanyeol – nyújtott nekem kezet egyszer csak hirtelen valaki a hátam mögül.
Olyan közel állt hozzám hátulról, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy miért is vagyok mérges Sehun-ra… igazából nem tudtam volna megmondani, hogy ki is az a Sehun. Nem hallottam, hogy Jongin-nal miről beszélnek, annyira meglepődtem.
Ösztönösen hátra fordultam és elcsodálkoztam, hogy a srác legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Csillogó mélybarna szemeivel az enyémbe nézett és egy fáradt, ám szeretetteljes mosollyal jutalmazott meg.
Pár másodperccel később, mikor visszatért a lelkem, elmosolyodtam és magabiztosan fogadtam el a kezét.
– Baekhyun.
Elengedett, beljebb lépett, majd ledobta magát Sehun mellé a sötétkék padlószőnyegre.
– Mizu? – érdeklődte meg a másik, mire Chanyeol a hátára feküdt.
– Mocskosul fáj a fejem – hunyta le a szemeit.
Ekkor megjelent Jongin a saját kis folyosója végén. Az ő és Suho szobája a lakás egyedüli folyosójáról nyíltak, így nekik ilyen is volt – meg a végén egy fürdő wc-vel, de ezt már nem voltam hajlandó elfogadni, így gyakran tettem magamévá.
– Chan! Hallod, még nem is láttalak.
– Kai – köszönt Jongin-nak, akit igazából rajtam és az anyukáján kívül mindenki a becenevén hívott. – Ébren vagyok már vagy öt perce, de olyan vészesen hosszú öt perc volt Aspirin nélkül, hogy azt hittem belehalok… nem mintha most jobb lenne – töprengett összevont szemöldökkel, igazából saját magán, majd belefáradva ebbe, visszacsukta a szemeit és amolyan félkómás állapotba került.
– Ember, azt a tequila-t nem kellett volna a végén, nem gondolod? – mosolygott rá egész aranyosan, majd odalépett mellém és megigazította a hátán lévő gitárt.
– Papucsba jössz? – csodálkoztam.
– Ja, nem.
– Ti hogy bírjátok ezt? – nyögte fel Chanyeol, mire túlbuzgón majdnem válaszoltam, hogy mit. Aztán rájöttem, hogy nem éppen nekem szólt a kérdés.
– Mi, veled ellentétben, férfiak vagyunk – húzta ki magát Sehun. – Suho meg… igazából nem tudom, hogy, hogy bírja, mindig ilyen szarul néz ki.
Ezzel egyet tudtam érteni. Igazán helyes srác volt, de a folytonos depresszív hozzáállása nem tett jót a róla kialakított képünknek. Úgy voltunk ezzel, hogy ha akar felnő, ha nem, akkor nem – nem a mi dolgunk ezzel foglalkozni.
Közben Jongin, mint valami sétálásra éhes kiskutya, az előszoba bejáratánál várakozva célozgatott arra, hogy igazán menne. Ez nem is volt annyira ellenemre, mert nekem meg igazán mennem kellett volna már.
Gyorsan mellé szökkentem, majd intettem egyet a többieknek.
– Baek, aztán vigyázz magadra!
Alapvetően ez egy vicces kijelentés lett volna, viszont Sehun nem mindig tudta magát a hangulatához megfelelő mondatokkal illetni, így az arckifejezésével korrigálta magát.
Komoly tekintetére csak elmosolyodtam és értékeltem, hogy most tényleg békén hagy, de azért tudatja velem, hogy mennyire utálja, ha mondjuk, sírva esek haza. Ami nem egyszer történt meg az elmúlt egy év alatt, mióta együtt lakunk, hanem… kétszer!
– Sziasztok! – lépett ki hangosan Jongin a lakásból, majd felvette azt a bizalmas arckifejezését, mikor becsukta az ajtót magunk mögött.
– Nem is tudtam, hogy randid lesz.
– Nem is terveztem elmondani – néztem rá őszintén. Az egyedüli ember, akivel mindig mindent megosztok nem ő volt, hanem Sehun. Így meg se fordult bennem, hogy elmondjam Jongin-nak. Nem mintha benne nem lehetett volna megbízni, csak Sehun-nal és Suho-val is mindig lelkizik, én meg nem tartottam magam egy olyan nagy érzelemkifejező embernek.
Vagy legalább is annak az embernek, aki Sehun-on kívül bárki másnak el tudná mondani a magánéleti dolgait, csak úgy. Hiába laktam már Jongin-nal egy fél éve együtt, Suho-val meg két hónapja egyszerűen képtelen lettem volna csak úgy fecsegni erről.
Jaehyun meg különben sem érdemelte volna meg, hogy ilyet tegyek. Már azt is átgondoltam, hogy Sehun-nal megosszam-e, de nem bírtam megállni, így már aznap, abban az órában erről beszélgettünk, mikor meghívást kaptam.
A rengeteg elfuserált két hetes kapcsolataim után – amiket általában az első randi után kapartam össze – végre láttam esélyét annak, hogy legyen ebből valami komoly is, viszont soha nem lettem volna annyira biztos ebben, hogy mindenkivel megosszam mennyire csodálatos is a helyzet. Hogy mennyire csodálatos is Jaehyun.
– Tudod ez fájt – játszotta a szomorút, majd a szívére bökött. – Itt. Itt bent.
– Nem nagyon érdekel – mosolyogtam és próbáltam elterelni a témát, még mielőtt igazából megsértődik. – Na, menjünk! – böktem a lépcső felé.
– Jó – indult el az ellenkező irányba a lift felé. – Várj! MI?
– Én lépcsőzöm. Gyorsabb.
Gyorsan még mielőtt elindultam ellenőriztem, hogy felesleges holmi nincsen nálam, majd egy laza kocogással lesuhantam mind a kétszáz lépcsőfokon. Lent az ajtónál bevártam Jongin-t, aki lihegve a vállamra tette a kezét.
– Te ezt komolyan minden egyes nap megcsinálod?
– Amikor csak kell, hogy így nézzek ki – vigyorodtam el és igen céltudatosan kezdtem el szelni a nagy aulát, hogy minél előbb kijussak innen. – Végül is csak egy húsz perces késésben vagyok – pillantottam a jobb csuklómon lévő karórára.
– Nagyon lebasznak, ha ilyenkor érsz be?
Jongin soha nem a kulturált kifejezéseiről volt híres, ahogy Sehun sem igazán, így nem is értettem, hogy én, aki nem igazán rajongok ezért a szokásért, hogy tudtam nekik ennyire tolerálni. A suliban, vagy a színpadon nem bírtam elviselni. Még az utcán is csak nehezen, de mikor ők fejezték magukat ki így… mondjuk, nem is tudtam volna őket más szóhasználattal elképzelni.
Sehun egy teljesen átlagos egyetemi hallgató volt. Semmilyen kiemelkedő képességgel nem rendelkezett. Egyedül azért akarta megcsinálni a diplomát, hogy utána, ha lehet jobb fizetés kapjon, vagy, hogy több helyen legyen alkalmazható. Talán a beszélőképessége volt ijesztően profi. Jobb volt nálam, aki a nemzeti színész akadémiára járt, jobb volt az összes ismerősöménél. Nem izgult semmi előtt, minden helyzetben nyugodt volt és átfontolt, de egyben teljesen laza ember. Ivott, röhögött, jól érezte magát az életben.
Jongin, pedig nem is járt egyetemre, szabadidejében – amiből valójában nem is bővelkedett annyira, mint amennyire mutatta – a főtérre járt pénzért zenélni pár haverjával, vagy egyedül. Volt állása is nyelvérzékének köszönhetően egy egész jó étteremben alkalmazták pincérként. De mindig is jobban szerette az előzőt csinálni, mert akkor szabadabbnak érezte magát. Teljesen független szeretett volna lenni, talán emiatt is káromkodott ennyit.
Végül is mi köti az embert ahhoz, hogy ne tegye?
– Hát, lehet most nem – mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. A fejemen lévő napszemüveget gyors mozdulatokkal a szemem elé helyeztem. – A darab második felétől van a karakterem képben és már előző három próbán is szétuntam a fejem, mert semmit nem mondott nekem a rendező. Úgy ítélte meg, hogy tökéletes az úgy, ahogy van, de maradjon is meg olyannak.
– Ezért te megengedhetsz magadnak fél óra késést?
– Igazából szerintem többet is – gondolkodtam el, majd ellassítottam.
Jongin az utat fürkészte, de rázkódó vállaiból levettem, hogy éppen röhög.
A továbbiakban némán sétáltunk egymás mellett. Régebben ilyen soha nem fordult velünk elő, hiszen mi voltunk azok az unokatestvérek, akikre állandóan azt hitték, hogy testvérek, még úgyis, hogy alig hasonlítottunk egymásra. Állandóan veszekedtünk, röhögtünk és hangosak voltunk. Az idő múlásával együtt jártunk el mindenhova – ő volt a másik felem. Majd, miután elköltöztek a szomszédból külön utakra találtunk. Ő ment a nagyvárosi felső-középbe, én meg maradtam a kisvárosinál… így történt, hogy elégé eltávolodtunk. Hála Sehun-nak, a távolság egyre jobban csökkent közöttünk, mióta együtt lakunk, de szerintem az a bizonyos fal, ami közénk emelkedett soha nem fog eltűnni.
A főtérhez érve intett egyet, majd a szokásos padra letette a gitártokját. A szökőkút körbe volt téve velük és viszonylag sokan jártak erre napnak még ennek a szakaszában is, így ennél jobb helyet nem is találhatott volna magának.
– Aztán majd mondd, hogy sikerült!
– Feltétlen – mosolyodtam el, de tudtam, hogy erre igazából maximum akkor kerülhet sor, ha összejövök Jaehyun-nal, ami egy randi után nem igazán tűnt annyira valószínűnek.
Az önismeretem, amiről azt gondoltam, hogy helyes, ezután a megállapítás után helytelennek bizonyult. Erre egyedül soha nem jöttem volna rá.

Mire beestem a színházterembe a próba már nagyban folyt, így csak csendesen helyet foglaltam a hátsó sor egyik székébe. Előpakoltam a szövegkönyvet, a telefonomat és egy literes üdítőt, ami még tegnapról maradt a táskámba, de az illata ugyanolyan volt, tehát még mindig megfelelt a célra.
Belekortyoltam, amikor a rendező rám pillantott. Mosolyogva bólintottam egyet, ami egy elnézéssel felelt meg, ő pedig csendben nyugtázta ezt. Mást általában egy hangos és figyelemfelkeltő üvöltéssel üdvözöl. Én ilyen téren protekciósnak számítottam: ehettem, ihattam, telefonozhattam, olvashattam próba közben. A többiek maximum ihattak, ám őket egyáltalán nem zavarta a bunkó viselkedésem – épp ellenkezőleg rendkívül jól szórakoztak rajta.
Ellenben az osztálytársaimmal, akikkel elméleti órára járok (a gyakorlatit ezzel a „profibb” csoporttal műveltem), ők gyűlöltek, mert más vagyok, mint ők, mert én elértem valamit az első évemben, amiről, ők az utolsó évben is álmodhatnak: bekerültem a társaság állandó színészei közé.
– Baekhyun – huppant le mellém Jaehyun a legnagyobb meglepetésemre. Egyből körüllengett kókusz illata, amikről Sehun-nak már ódákat zengtem. – Azt hittem, hogy be sem jössz.
Zavarában beletúrt a középen ketté választott gyönyörű sötét hajába, kék szemeivel, pedig a földet kezdte pásztázni. Ha nem eszméltem volna föl hirtelen a bámulásából, lehet nem is válaszoltam volna neki.
– A próbákat nem hagynám ki, még akkor sem, ha tök felesleges itt lennem.
Tekintetemmel az övét kerestem, de ő nem volt hajlandó a cipőjéről levenni.
– Tudom.
Az érdekes az egész szituációban, hogy egyáltalán nem tűnt annyira zavartnak, mint amennyire én éreztem magam mellette. A szűkszavú beszélgetésünk ezzel meg is szakadt, így mind a ketten vagy másokat előadását néztük, vagy a szövegkönyvet bámultuk.
Nem volt kellemetlen, de nem tartozott a legszebb egy órám közé.
Néha kimentem én is a színpadhoz, gyorsan előadtam a részem, olykor egyedül, olyankor valakivel, aztán amint lementem Jae ment fel. Tehát ezután nem igazán beszélgettünk.
Aztán óra vége előtt olyan húsz perccel egyikünknek sem volt már több jelenése, így hátra ültünk még a többiek újra elpróbálták azokat a részeket, amik nem mentek nekik. Jae sokkal tehetségesebb volt nálam, így neki már természetes dolognak számított, hogy próbák végén üldögél. Nekem még az egész új volt.
– Akkor jó lesz a Monet? – pillantott rám féloldalasan, mire elszakítottam a figyelmem a telefonom képernyőjéről.
A Monet volt a kedvenc helyem az egész világon, de ezt nem terveztem az orrára kötni. Csendesebb kávézó volt, elég nagy vendégközönséggel, ami érdekesen hangzik, de tényleg így volt. Az egész város odajárt kávézni, sütizni, enni, inni, szórakozni vagy dolgozni. Két emeletes monstrumnak számított, de ennek ellenére olcsó és kiváló minőségű.
Tökéletes helynek gondoltam.
Mosolyogva bólintottam egyet és vissza is temetkeztem az internetbe, mert éppen egy egész érdekes cikket találtam, mire ő odahajolt hozzám és ő is olvasni kezdte felem.
Nem szólt semmit, csak velem együtt értelmezte a sorokat és elgondolkodva pillantott fel.
– Történt veled ilyen a múltba? – ráncolta a szemöldökét.
– Aha, amikor egyik mostani barátom sem volt mellettem. De most már minden oké, csak érdekesnek találtam a logikáját.
Azzal bezártam.
Jaehyun-t ez nem igazán hatotta meg, aminek örültem. Nem csinált belőle nagy ügyet, nem kezdett el vigasztalni. Akkor ezt pozitívumnak fogtam fel, mert gyűlöltem, amikor ezt csinálták.
Ez nem volt az.

Délután legmeglepőbb része az volt, amikor együtt léptünk ki a színház ajtaján és óvatosan rákulcsolta a kezét az enyémre. Egy pillanatig zavarban éreztem magam, de aztán rájöttem, hogy ez tök normális, hiszen már rég tisztáztuk chat-ben, hogy hogy érzünk.
A főtéren volt a kávézó, így tehát elmormoltam egy kisebb imát, hogy ne fussunk össze Jongin-nal. Kedvem, se erőm nem volt ahhoz a kínos szituációhoz, amibe csöppenthettünk volna, ha észrevesz minket. Szerencsémre egyetlen egy ismerős arccal, vagy lakótársammal sem találkoztunk, így megkönnyebbülve huppantam le a második emelet legeldugottabb sarokkanapéjára. Jaehyun nem sokkal később utánam érkezett és hozott két ugyanolyan kávét, az egyiket elém a másikat maga elétette.
– Ez a kedvencem – magyarázta és belekortyolt. – Karamellás Chai Latte.
Nem igazán szerettem a karamellát, de nem akartam vele elkeseríteni, vagy rossz benyomást kelteni, így inkább csak csendben kortyolgattam. Hál Istennek nem lehetett benne érezni nagyon, így könnyen elviseltem.
– Izgulsz a fellépés miatt? – mászott be mellém és beleivott a sajátjába.
– Egyáltalán nem – mondtam természetességgel, mire ő csak meglepődött. – Vagy szétizgulom a fejem, vagy egyáltalán nem. Ez a két opció van.
– Értem – mosolyodott el és kissé kínosabb csend telepedett közénk. Nem igazán értettem, hogy miért nem tudunk olyan egyszerűen beszélgetni, mint a neten, de nem gondolkoztam rajta tovább. Vannak ilyen emberek.
Jongin miatt már edzett voltam ezekre a szituációkra ezért volt bár trükköm arra, hogy hogyan próbáljam beszéltetni az illetőt. A legegyszerűbb praktika a kérdezés volt, amit egyszerűen érdeklődve kellett feltenni, úgy hogy rendesen tudjon rá válaszolni. Legalább is Jongin-nál mindig működött.
– És veled mi a helyzet? – mosolyodtam el.                                       
– Hát, elég izgulós vagyok, de most nekem is elég könnyen megy. Nem kapott egyikünk sem egy nehéz, vagy fontos szerepet, így szerintem nincs ok aggódni.
Már épp kérdeztem volna valamit, amikor elvigyorodott.
– Bár most sokkal jobban izgulok, mint máskor.
Nos, néha az embernek nem is kell lépéseket tenni, hogy valaki beszéljen. Ha nem Sehun-ról volt szó egész életemben csak olyan emberekkel találkoztam, akik nem voltak túl beszédesek – legalább is velem. Így mindig én tartottam a beszélgetés lángját ébren.
– Szerintem nem kellene parázni, te is mondtad? Elég könnyen megy a szerep – néztem rá bátorítóan, mire elröhögte magát.
– Baekhyun – rázta meg a fejét hitetlenkedve. – Arra céloztam, hogy most a randi miatt sokkal jobban izgulok, mint bármilyen fellépés miatt.
– Ja – motyogtam kicsit kellemetlenül. Igazából mindenre számítottam csak erre nem. – De mégis miért?
– Mert soha nem tudom mit szabad és mit nem.
– Ezt hogy érted?
– Vagy túl lassú vagy túl gyors vagyok.
– Ha ez boldogít, én türelmetlen. – Érdeklődő tekintetére csak újabbat kortyoltam a kávéból. – Igazából nem bírom, ha valami vontatott, szeretek a jelenben élni.
– Szereted, ha pörögnek a dolgok? – Szemei eszméletlen mennyiségű huncutságot tükröztek, amitől valami elindult bennem. Úgy éreztem, hogy egész eddig visszafogtam valamit Sehun miatt.
Miután elmondtam neki az egész sztorit a lelkemre kötötte, hogy ne vágjunk neki eszeveszett tempóba mindennek. Viszont úgy éreztem, hogy nem rá tartozik a kapcsolatom ezen része. Neki lehet könnyen ment, hogy hónapokig nem csinálnak semmit, de nekem erre nem volt energiám. Abban a pillanatban ő érdekelt a legkevésbé.
Kezemet gyengéden a combjára raktam, mire elmosolyodott.
– Tudtam, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad – hajolt suttogva közelebb a számhoz.
– Milyen? – hangom erőtlen volt a mérhetetlen vágytól, ami abban a pillanatban bennem tombolt.
Sehun-nak nincsen igaza!
– Meghódíthatatlan.

Este egy óra volt, mire átléphettem a lakás küszöbét. A gyors tempóból, amit a kávézóban zavartunk le (igazából csak csókolózás volt) hirtelen követhetetlen vágta lett, mikor bejött velem az ajtón.
Az egész helyiség csendes és sötét volt, amire mondjuk számítottam, mert Suho és Jongin elég korán mehettek aludni, mivel másnap mind a ketten korán keltek, Sehun pedig a legtöbb szombatot Lara-nál töltötte vagy a lány volt itt.
Átsurrantunk a nappalin, majd amint becsukódott mögöttünk az ajtó közelebb lépett és lehúzta rólam a pólót. A nyakamhoz hajolt, majd még mielőtt bármit is tett volna megszólalt:
– Ezt biztos, hogy szabad az első randin?
– Már azután vagyunk – túrtam bele teljes türelmetlenséggel a hajába.
Éreztem a bőrömön, ahogy elmosolyodik, majd óvatosan felkapott…

***

Egy fél éve nem ébredtem fel ilyen békésen. Valaki kezei között lenni a világ legjobb érzésének bizonyult. Természetesen az idilli helyzetet mindig tönkre tudták tenni. Így mikor meghallottam, hogy valami összetörik, majd azt, hogy három különböző hang nevet rajta, meg sem lepődtem.
Sehun-t természetesen felismertem.
Jae ölelésébe burkolózva próbáltam kiszűrni a zajokat. Kókuszillata az orromba kúszott, védelmezve hajolt felém. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.
– Baszd meg! Beleléptem! – hallottam meg Sehun fájdalmas kiáltását, mire önkénytelenül is felültem egy kicsit. Lara hangjára is figyelmes lettem, így úgy voltam vele, hogy vannak olyan ügyesek, hogy együtt megoldják.
– Felébredtél? – kérdezte félkómás hangon, miközben ujjaival végigsimított a tarkóm vonalán. Libabőrös lettem.
– Erre? Még a szomszéd is – somolyogtam, majd elloptam egy csókot… amiből több lett és több.
Jae a hátamra fordított és kihívóan nézett rám.
– Mit szeretnél? Hm? – kérdezgettem vigyorral a fejemen. – Még csak dél van.
– Mindent.
Ajkait az enyémre tapasztotta, ami kicsit hirtelen ért, így egy pillanatra felnyögtem. Belemosolygott a csókba.
– Még csak dél van, mi?
– Pontosan – bólogattam. – Nem vagyok ennyi mindenre felkészülve.
– BYUN BAEKHYUN! – dörömbölt Sehun. – KELJÉL FEL TE!
– Mi a bajod? – beszéltem az ajtóhoz.
– Nálad vannak az irataim, igaz?
– Minek neked az? – értetlenkedtem tovább. – Amúgy mi vagyok az anyád? Honnan tudjam?
– Baek te raktad el! És mennem kéne a kórházba. Beleállt egy fél tányér a lábamba – töprengett, mire óvatosan félretoltam Jae-t. Nem igazán tetszett neki, hogy itt fogom magam és elmegyek. Úgy voltam vele, ha Sehun-nak tényleg komoly baja van, akkor kötelességem menni.
Bármikor félrerakok bárkit.
– Sehun ülj már le a seggedre, aztán megyünk – hallottam meg Lara kicsit idegesebb csengésű hangját. Néha elgondolkoztam, hogy vajon mennyi minden hülyeséget élhetett már át a lány vele. Kezdve azzal, amikor Sehun este kómában neki ment a pultnak és eltörte az ujját, vagy mikor agyrázkódást kapott valami buliban.
Szerintem ők többet randiztak kórházban, mint étteremben.
Magamra kaptam egy gatyát, majd kinyitottam és kimentem, úgy, hogy Sehun ne lássa meg Jae-t. Mondjuk, ha már ennyire alapos akartam lenni, belenézhettem volna a tükörbe, mielőtt kimegyek…
Addigra Sehun már a kanapén ült és egy törölközőt szorított a lábához.
– Mutasd – huppantam le mellé, mire megjelent Chanyeol egy üveg fertőtlenítőszerrel.
– Na jó, nem tudom, hogy ezt szabad-e – emelte meg a cuccot  a kezében. – Jó re-… delet! – biccentett felém, majd Sehun lefehéredett arcára nézett. – Mi van?
– Takarodj innen! – hessegette. – Ha itt akarsz lakni, elrakod azt a szart, vagy maradsz anyádnál!
– Ha itt akar lakni? – idézetem vissza a hallottakat.
– Aha, nyugodj meg, mondtam, hogy megkérdezlek, mert te vagy a döntő ember.
– Mi van, ha kirabol minket? – pillantottam rá tettetett komolysággal és felmértem. – Pont elég magas ahhoz, hogy elérjen mindent, amit a polc tetejére raksz, hosszú lábai miatt elég fürgének tűnik és a kora miatt pont elmegy egyetemistának. Micsoda jó alibi!
Chan somolyogva megrázta a fejét és visszavitte Sehun rémálmát a helyére. Az említett, pedig megrázta a fejét röhögve, majd megmutatta a sebet. Elég durván nézett ki.
– Te hogy-hogy még nem ájultál be? – érdeklődtem.
– Igazából szerintem egy liter felesleges vérem van, mert már kifolyt annyi.
– Na jó! – csapta össze a tenyerét Lara és összekötötte kék haját. – Telefonáltam a kórházba, elvileg bajod nem lesz addigra, mert mondtam, hogy nyolc perc mire odaérünk, a nő meg azt, hogy a mentő nem érne ki ilyen gyorsan.
– Chanyeol – kiáltott egyet. Komolyan szerintem, ha nem lett volna ott, bizonyosan addig beszélgetünk Sehun-nal, míg össze nem esik. Bár már most sem volt egészséges színe a fejének. – Nyalábold össze – bökött a srácra. – Túléled – mosolyodott el halványan, mikor befejezte a seb óvatos befáslizását és elindult a kocsi kulcsokkal a kezében lefelé.
Ezt mind eszméletlen sebességgel művelte, így csak kapkodtam össze-vissza a fejem. Egyik pillanatban Chanyeol-lal diskurál, ellátja Sehun-t és abban a pillanatban már biztosan a kocsiban ülve várja, hogy megérkezzünk. (Ezt hívtam hangsebességnek – Sehun anyja is ilyen volt. Már mindent értettem.)
– Hagyd – intéztem Chanyeol-nak a szavaimat, miután végig túrtam a polcon elhelyezett kis irattartókat, egészen addig, amíg meg nem találtam Sehun cuccait. Amúgy nem igazán értettem miért nem hordja magával őket. – Viszont kivennél helyette három pogácsát a felső kenyeres szekrényből, meg megtöltenél egy palack vizet, ha már ott vagy?
Bólintott, majd visszafordult.
Lehajoltam Sehun-hoz, aki boldogan fogadta a segítségem és elugráltunk az ajtóig, ott átvettem a szatyrot, amibe mindent belerakott a srác. Én is beledobtam az iratokat.
– Köszi – néztem rá egy pillanatra kedvesen. – Lehet mégsem vagy annyira gyanús.
– Szerintem várd ki a végét – röhögött Sehun. – Senki sincs itt, biztos valamit lenyúl.
– Nem nyúlok a pornóidhoz, nem kell aggódni.
– Miért hiszi mostanság mindenki azt, hogy valami nyomorék vagyok barátnő nélkül?
Dühösen kiugrált az ajtón, mire mosolyogva fordultam Chanyeol-hoz. Na, igen. Sehun volt az egyedüli élőlény a földön, aki szinte haldoklott, de képes volt valami baromságon felhúzni magát és… odébb ugrálni.
Elszakadtam a szemkontaktusból, amit a sráccal váltottam és Sehun után indultam, aki már nagyban csukta volna be az orrom előtt az ajtót.
– Na – léptem be. – Ilyen szép ugrálást sem láttam még.
– Szerintem nevezem magam az Olimpián. Ha ezt túl élem – pillantott kérdőn a befáslizott lábára.
– Ha nem, mindenféleképpen beszámolok róla a világnak.
– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok – tette a kezét a vállamra. Aztán a mosoly hirtelen lehervadt a fejéről és kezével arrébb húzta a póló nyakát. – Baek, ki van szívva a nyakad – érdeklődő pillantását egy percig sem voltam képes állni. Komolyan rosszabb volt, mintha valaki kiabált volna velem. – Azt ne mondd, hogy lefeküdtetek.

A hallagás beleegyezés, igaz?

– De mégis miért? Basszus, alig ismered.
– És akkor mi van? – háborodtam fel egy kicsit, miközben a lift egyik sarkát tanulmányoztam. – Figyelj, Jaehyun más.
– Igen más volt Hohyuk és Daewon is, igaz?
Elkerekedett szemekkel néztem fel rá.
– Baek, ez így nem állapot. Élvezed, hogy mindenki megfektet?
– Örülök, hogy egy kurvának látsz – bólintottam, mire nem szólalt meg.

A hallgatás beleegyezés, igaz?

Néma csendben kísértem el a kocsiig, amit Lara szóvá is tett, de nem igazán volt ereje tovább ezzel foglalkozni látva azt, hogy mi erről most nem fogunk beszélni. Sehun beszállt a kocsiba, de még mielőtt becsukta volna az ajtót rám pillantott:
– Nem veled van a baj Baek, hanem azokkal, akikkel együtt vagy.
Elfordultam tőle és elindultam befele. Nem, ezt válaszra sem méltattam.
Felkocogtam a lépcsőn és próbáltam nem foglalkozni Sehun szavaival, váltig megvoltam győződve róla, hogy Jaehyun más, mint Daewon, vagy bárki.
Benyitottam a lakásba, mire egy tévéző Chanyeol-lal találtam szembe magam, aki látszólag ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint én. Mikor elhaladtam mellette rám pillantott és halkan ennyit tett szóvá:
– Aranyos a barátod, igazán könnyűvérű.
Azzal kortyolt vagy hármat a kezében tartott sörből.
Mit sem törődve a sértéssel (Sehun után már tényleg lepergett rólam) mentem az egyedüli személyhez, akiről azt hittem, hogy megért.

Hozzá, aki valóban más volt.
Ám a szó nem mindig tartogat pozitív tartalmat.