2017. szeptember 12.

Bizalmi Gyakorlat - 3. Fejezet

Sziasztok!

Elég nagy csúszással, de megérkeztem a következő fejezettel, amiben azért már Baekhyun-nek és Chanyeol-nak is lesz elég sok szerepe. A végéért szeretnék elnézést kérni, tudom elég gonosz volt, de igyekszem a következő részt nem ilyen sok időkihagyással hozni - nem szeretek szadista lenni.
Bár nem ígérek semmit, mert meg vagyok rendesen csúszva a dolgaimmal, alig van pár szabad percem, de tényleg minden erőmmel a sztorin vagyok - ez az egyedüli menekülésem a valóság kietlen ridegségéből.
Tehát frissen, ropogósan vár titeket a harmadik!
     Jó olvasást! [zenéért kattints a számra! - huh, de imádom! Érdemes meghallgatni, mert a történetet ehhez a hangulathoz írtam, plusz, mert egy fantasztikus szám.]

3.



Cipőkopogás, ajtócsapódás, némi halk nesz, majd két koppanás az ajtómon.
– Megjöttem – lépett be Chanyeol elégedetten a szobámba, mire feljebb emelkedtem, biccentettem és visszafeküdtem az ágyra. – Kajáltál ma?
– Nem vagyok éhes – válaszoltam a plafont nézve. Hiába próbált kizökkenteni a gondolataimból, képtelen voltam kiszabadulni szorításukból. Nem mintha annyira akartam volna.  
– Baekhyun. Délután két óra van.
– Igen? – ültem fel. – Hol voltál eddig?
Sóhajtott. Azt hitte, hogy megéhezem attól, hogy elmondja mennyi ideje nem ettem – szép próbálkozás volt, el kellett ismerjem.
– Megvártam még kinyit a gyrosos – vigyorodott el, mire elszörnyülködtem.
– Azt reggeliztél?
– Nem – rázta a fejét. – Hamburgert.
Az arcomra kiülhetett az igazi és utánozhatatlan döbbenet. Gondolom ő is így érezhetett velem kapcsolatban, mégis az övé már egyenlő volt a függőséggel.
– Hogy lehetsz ilyen vékony? – néztem végig igen csak nyurga alakján. Hihetetlennek tűnt, hogy megvárta, hogy átmehessen az egyik helyről a másikra. 
– Sportolok. Szóval, hogy pótoljam az energiámat mindennap legalább ennyit  megeszem  majd hozzátette: – ha nem többet. 
– Értem és nem lehetne valami egészségesebbet?
– A gyrost salátával ettem – mosolyodott el pimaszul.
Kisebb csönd állt be közénk ezután. Én újra hátradőltem az ágyon, ő pedig elővette a telefonját és pötyögött rajta az ajtófélfának támaszkodva.
Kómásan pislogtam a párnámat bámulva, kissé zavarban, ugyanis nem távozott a helyiségből, ami kezdett kellemetlen lenni számomra. Sőt kifejezetten ingerült lettem tőle.
 – Szeretnél valamit? – kérdeztem egy idő után.
– Nem… – válaszolta halkan, belemerülve a képernyőbe. Pár pillanatig még néztem, hátha kinyögi, hogy akkor mégis miért vert sátrat a küszöbön, mivel ez azonban nem következett be, beleunva a várakozásba az előttem lévő párnába temettem a fejem, hátha úgy ki tudom zárni a személyét.
Jongin párszor említette, hogy rengeteg olyan haverja volt Chanyeol-nak, akikkel külföldi focis cuccokon ismerkedett meg. Mocsok sok más országból származó barátja miatt, szabadidejében skype-on és egyéb kommunikációs oldalakon élte az életét. Azt is hozzátette, hogy olykor igen csak udvariatlan tud lenni, de ez addig fel sem tűnt.
– Arra gondoltam – szólalt meg végül a colos megtörve a csendet. – Baekhyun?
Minden bizonnyal nekem szánta szavait, azzal viszont nem számolt, hogy vannak olyan emberek, akik értékelik a kölcsönös figyelmet és én közéjük tartozom. Tehát a rögtönzött tervem az volt, hogy elalszom, amíg ő telefonozik, viszont ez romba is dőlt, amint másodszorra a nevemen szólított.
– Mire gondoltál? – motyogtam unottan a párnámba a szavakat.
– Hogy csinálhatnánk valamit együtt.
– Együtt? – emeltem fel a fejem. Kócos fekete hajam az elektromosságtól szállt, tekintetem üveges lehetett, plusz nem éppen a legnormálisabb arcomat láthatta abban a pillanatban, de meg sem rezdült. Azt hihette, hogy csak kinézetileg vagyok ki.
– Igen.
– Biztos vagy te ebben? – néztem rá hitetlenkedve. Szemeiben felcsillant az értetlenség, testtartása jelezte, hogy kicsit megrendült. Győzedelmes érzés kerített hatalmába a bizonytalanságától.
Se erőm, se kedvem nem volt, hogy kimozduljak a házból. Nem igazán vágytam másra, csak arra, hogy nyugodtan magamban eltemethessem a Jaehyun-nal való kapcsolatomat és meggyászolhassam azt. Azt gondoltam, hogy muszáj valahogy kiszabadulnom ebből a szituációból.
– Asszem…
– Te együtt akarsz lógni egy olyan sráccal, akit egy napja dobtak? Akinek amúgy semmi kedve az élethez, nem hogy még egy minden bizonnyal szociáliskapcsolat-függő, feltehetőleg boldog kiegyensúlyozott életet élő fiúval csináljon együtt programot. Ja… el is felejtettem, hogy a legjobb barátom nem beszél velem lassan egy hónapja és kurvára nincs itt, amikor szükségem lenne rá. És ha ez nem lenne elég, meleg vagyok.
Sokkolt tekintetére nyugodtan sóhajtottam egyet.
– Tudod olyan srác, aki más srácokat szeret. Nem értem miért akarsz velem programot csinálni… – töprengtem hangosan, majd megtalálva az amúgy realitás talaját sem súroló választ hangosan hozzátettem: – Ha csak nem akarsz megfektetni!
Szemei kistányér méretűek lettek. Kezdtem érezni, hogy túlmentem egy bizonyos határon, de mivel már megtörtént nem igazán hagyhattam abba.
– Nem te lennél az első, aki csak azért akarja, mert még soha nem volt fiúval és kíváncsi rá.
Biccentettem egyet, amolyan végszóként és visszaborultam az ágyneműm megnyugtató biztonságába. Nem különösebben érdekelt, hogy hogy érezheti magát. Majd mikor becsukódott az ajtó rájöttem, hogy ilyeneket nem kellett volna a fejéhez vágnom, csupán mert nekem rossz kedvem van, mégis örültem a magánynak.
Visszafordultam a hátamra, majd kiszúrtam, hogy még mindig bent van. Lányos zavaromban felpattantam törökülésbe a matracon, ami az aznapi beszélgetésünk ötödik felülését jelentette – tiszta edzés volt vele kommunikálni. 
– Mi a szarért nem mész ki? – förmedtem rá, utólag átgondolva elég jogtalanul, teljesen ellentmondva annak, hogy az előbb még megsajnáltam.
– Kimegyek, ha eljössz velem valahova.
– Miért olyan fontos ez neked?
– Pont amiatt, amit mondtál az előbb.
– Azért mert meleg vagyok? – döntöttem oldalra értetlenül a fejemet. A srác cseppet sem volt zavarban a kérdésem miatt. Általában még Sehun is elvörösödött egy kicsit, ha erről ilyen nyíltan beszéltünk, de Chan meg se rezdült.  
Ő csak ott ált zsebre dugott kézzel és elröhögte magát.
– Dehogy.
– Akkor?
– Azért mert nincs itt Sehun.
Ez szíven ütött. Nem tudtam, hogy ennyire meglátszik rajtam, mikor magányos vagyok, ha nem vesszük bele az elmúlt két napot. Chanyeol azonban nem arra akart rávilágítani, hogy szakított velem Jaehyun és miatta egyedül vagyok, hanem arra, hogy úgy általánosságban nem vagyok teljes Sehun nélkül.
– Ennyire látszott?
– Mi? – nézett rám elég hülye fejjel.
– Hát… hogy nem vagyok egész Sehun nélkül…
Különös módon szinte susogva mondtam neki a szavakat, amin én is elcsodálkoztam. Hirtelen eltűnt az akit eddig mutattam neki és előjött a magányos énem.
– Öhm. Azt nem tudom – zavartságára összeráncoltam a szemöldököm, plusz a mellkasomat bökdöste a „Te megőrültél?” tekintete. A lelki katarzisomat ezzel berekesztette.
– Nem erre céloztál? – kezdtem kellemetlenül érezni magam.
– Nem – rázta a fejét. – Nincs itt Sehun, hogy veled legyen, így szinte kötelességem, hogy szakítás után ápoljam a lelked.
– Tudod, így ezt kimondva elég taplón hangzik – állapítottam meg. – Ezt senki nem mondja ki! – kezdtem ki akadni.
– De hát ez az igazság – állt ott teljesen képzavarban Chanyeol, aki amúgy simán elment volna a drámai pillanatot megölő zenei aláfestést lekeverő hangnak.
– De bunkó vagy! – dobtam meg egy párnával és készülődni kezdtem.
– Akkor most mit csinálsz? – hangjából sütött az értetlenség, ami miatt csak gyorsabban szedtem ki a gardróbomból a cuccaimat.
– Megmutatom, hogy nem kell „ápolni a lelkem”!

A felöltözés nem volt egy olyan egyszerű dolog, mert ötletem sem volt, hogy mégis hova akar vinni. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy talán kajálni, mert tudta, hogy még nem ettem semmit. Tehát ehhez igazodva felvettem egy rövid farmert és egy fekete mintás inget. Belőttem a hajam, de még mielőtt feltettem volna a sminkem a srác benyitott a fürdőbe.
– Arra nem lesz szükséged – mosolyodott el. – És szerintem gyere olyan ruhába, amit nem annyira sajnálsz.
Sóhajtottam egyet, ám az átöltözés nem tartozott az olyan dolgok közé, amit kifejezetten utáltam volna, így ez nem volt se elkeseredett, se ideges. Csak egy normális sóhaj.
Az ingből lett egy sima zöld felső, a farmerből, meg egy elnyűtt fekete rövid gatya. Kifejezetten elégedetten néztem a tükörbe, hiszen nem is állt olyan szarul, mint ahogy éreztem benne magam.
Chanyeol ekkor halkan kinyitotta az ajtót és türelmesen megvárta, míg magamra erőszakolom a cipőmet. Mintha egy komisz ártatlan mosolyt is felfedeztem volna a szája sarkában, de említésre már nem méltattam. Kisétáltunk együtt az épületből. Ő bazsalyogva, amit kezdtem egy idő után megszokni, bármennyire is frusztráló volt egy vigyorgó tejbe tökkel közlekedni. Minden bizonnyal ez lehetett a normális, élettel teli arca, ami mellé társult a lazán zsebre dugott kézzel, kócos, most ébredős, természet által beállított természetellenes moha zöld hajjal való sétálás. Mellette én, egyenes háttal (az, hogy egy fejjel magasabb volt nálam még nem volt elfogadott), majdnem hogy tökéletesen beállított hajjal, érzelemmentes, hideg, de mégis mindenre kész tekintettel futólépésben próbáltam beérni a kétméteres lábai miatt előnyt élvező könnyedén gyalogló Mr. Laza Park Az Élet Szép Chanyeol-t.  
– Lassítanál?
Lepillantott rám és az alapvetően felkent mosolya átment vigyorgásba. Bólintott, miután nyugdíjas tempóban cikáztunk a város utcáin.
Mikor egyszer felnéztem, megállapítottam, hogy egész szép időnk van. Az ég kék volt, de mégis foltos a nagy fehér, vattapamacsok miatt. A szelet hivatalosan is nyári szellővé avanzsáltam, a Nappal kapcsolatban érzetem, hogy pár hét múlva átkozni fogom, de akkor kifejezetten imádtam. Meleg volt, de nem mondtam volna, hogy olyan füllesztő hőség.
A szürke betonútból, amit szinte egész végig figyelemmel kísértem, hirtelen kitaposott fű lett. Felkaptam a fejem.
Egy focipályánál álltunk, ahol valaha négy-öt évvel ezelőtt voltam Sehun-nal. Soha nem csináltunk itt semmit, általában csak a hátunkra feküdve beszélgettünk, hol az ő nőügyeiről (ami akkor elég zavaros volt még számomra is) hol az én ügyeimről, amik nem holmi helyes palikról szóltak, hanem az átkozott családi életemről…
Amit akkor olyan tragédiának éltem meg, hogy nem láttam ki a könnyeim közül. Sajátos fejlesztésű piros hajammal és érdekesebbnél érdekesebb ruháimban az élet célját keresve fetrengtem a fűben az akkor még egyáltalán  nem férfias, szőke hajú, velem egy magas, furcsa gondolkozásmódú, perverz, filozófus Oh Sehun-nal.
A nosztalgia érzése töltötte el a levegőt, amit beszívtam és hirtelen olyan nyugalmat éreztem, hogy szinte hallottam a saját, igen csak lány hangra hasonlító tizenöt éves önmagam panaszkodását:
Jomin már megint levágott egy akkora hisztit, hogy elkéstünk a suliból. A bátyám természetesen rajtam vezette le a feszültségét, mivel hogy ő meg elkésett az első napján és az öcsém helyett velem kiabált. Anyáék teljesen kikészültek, emiatt elfelejtettek adni pénzt. Aztán az a kismitugrász elvette a telefonom és miközben futott előlem leejtette a csempére és most így néz ki.
Sehun válaszként mindig megértően hümmögött, ami a hormontól túlfűtött, dumagép önmagamnak a legjobb hallgatóságot nyújtotta. Természetesen, mikor levegőt vettem ő is a maga kis világát kezdte bemutatni nekem, amit bármikor egy fél mondattal leírtam volna: „… segge, olyan rohadt jó.”
  – Baekhyun?
Chanyeol mély hangja valahonnan az egyik eldugott emlékemből ébresztett fel. Egy pillanatig teljesen megfeledkeztem a szituációról, amiben voltam és valami elvarázsolt időburokba kerültem.
– Bocsánat, kicsit elbambultam.
– Szóval focizunk? – emelte meg a labdát.
– Azt honnan szerezted? – fagytam le a tárgyra fókuszálva.
– A táskámból – nézett rám úgy, mint akinek ez teljesen egyértelmű. Igazából az is lett volna, ha tudok róla, hogy ő olyat is hozott.
– Rajtad egész eddig volt táska?
– Aha – válaszolta, miközben az apró szem melletti mosolyráncai is megjelentek.
– Izé – ráztam meg a fejem, hogy felébredjek a traumatikus pillanatból, amit előbb okozott. – Én nem tudok focizni.
– Focizni mindenki tud, ahogy biciklizni is.
– Nem tudok biciklizni sem – húztam el a szám kicsit kellemetlenül a tudálékos hangja miatt.
– Nem tudsz biciklizni?
Most rajta volt a sor, hogy döbbenten bámuljon másodpercekig.
– Nem, nem tudok biciklizni – ismételtem el az előbb, mintha most mondanám először. – Szar családi hátteres okok miatt.
– Senki nem tanított meg, aztán te eddig úgy élted az életed, hogy még nem tekertél?
– Jól látod – bólogattam elismeréssel. – Vág az eszed. Szerintem ezért már diplomát is osztanak.
Értetlensége egész gyorsan átcsapott vigyorgásba, de látszott, hogy nem igazán pendülünk egy húron.
– Oké, tök nyolc. Akkor csak próbáld elvenni a labdát!


Így történt, hogy egy óra múlva lihegve terültem a zöld fűben. Oldalra fordított fejjel, hason feküdve próbáltam levegőt venni, mint valami partra vetődött bálna. Természetesen Chan feje diadalittasan gyöngyözött a napfényben, ami mellett egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Rápillantottam a hónomnál lévő pólórészre (miután szemügyre vettem az övét) és elszörnyülködve tapasztaltam, hogy nem csak, hogy bálna voltam, de úgyis néztem ki, mint aki a tengerből mászott ki. Ellentétben vele.
Chanyeol mosolyogva guggolt le haldokló testemhez és pár pillanatig elmélázva bámult.
– Lehetne több együttérzéssel. – Szúrós tekintetemtől hirtelen seggre ült.
– Ugye tudod, hogy majdnem másfél órája kergetsz?
– Nem, fel se tűnt – néztem rá hitetlenkedve. – Kedvenc időtöltésem a fűszálak precíz szemlélése, a lihegés pedig csak aláfestő zene, ne aggódj.
– Azért nem kéne ennyire morcosnak lenni.
– Nem vagyok morcos! – korholtam le, leginkább a cukkoló hanglejtése miatt. Nem tudtam, hogy hova költözött a nyugtató, szeretetteljes énje, de hogy nem a foci imádatába, az biztos. 
– Persze-persze – helyezkedett el újra álló pozícióba. – Menjünk?
– Úgy nézek ki, mint aki képes menni? – kérdeztem vöröslő fejjel, amit az épp meghaló félben lévő testem okozott. Viszont, amikor megérzetem a gyenge szellőt, arcomon elterült egy mosoly, olyan jól esett, mint szomjazó növénynek a víz.
– Baekhyun – ragadott meg a hónomnál, amire összerezzentem és visítani kezdtem.
– Mi a halált akarsz?! – fordultam ijedve a hátamra, vörös fejem csak még vörösebb akart lenni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mire kéne gondolnom.
– Én… – kezdett el magyarázni, majd rám pillantva kitört belőle a röhögés.
– Hagyd abba! – kiabáltam rá, mire ő csak letérdelt mellém a földre és nevetett és nevetett… – Azt mondtam hagyd abba! – fontam össze mellkasom előtt a kezeimet, mire a szemeit törölgető szakadó Chanyeol felém fordult és őszintén belevigyorgott a fejembe.
– Mit gondoltál?
– Csikis vagyok!
– Persze – rötyögött. – Én is mérges szoktam lenni, mikor csikiznek – fejét rázta és a nevetéstől kipirultan próbálta egyenletesen venni a levegőt.
– Ez nem vicces!
– Ha látnád magadat, akkor az lenne neked is.
– Nem, nem lenne.
– Hidd el. De. De az lenne.
Hangja szinte elveszett az előbbi hangoskodás utáni csendben. Őt mértem fel, míg ő vigyorogva a focipálya felé tekintve veszett el a gondolataiban.
– Mit akartál csinálni? – kérdeztem halkan.
– Felemelni – nézett rám derűsen, amit ott paradicsomot játszva nem igazán tudtam értékelni.
– Ne akarj többet! – motyogtam az orrom alatt, mire elém ugrott és a kezét nyújtotta.
– Nem foglak – biztosított róla. – Na, gyere! – mosolyodott el idiótán, mire összeráncoltam a szemöldököm.
– Most meg mit akarsz? – álltam fel önállóan.
– Gondoltam felhúzlak – nézett rám hitetlenkedve.
– Ja, öhm. Minek?
– Mert… tudod, mit? Hagyjuk.
Fejét rázva indult el a labdához, amit felvéve hazafelé vette az irányt. Én csak csendben kullogtam mögötte és akármennyire sem akartam azon kezdtem el gondolkozni, hogy tulajdonképpen mégis mit hittem. Mégis mit csinált volna? Miért ijedtem meg ennyire?

Chanyeol vékony alakja előttem cikázott és nagy zavaromban nem is igazán mertem rátekintetni. Úgy éreztem, hogy ezek után nem igazán akarok a közelében lenni. Sőt egyenesen bizonyos voltam benne, hogy a délutánom hátra lévő részét a szobámba kucorodva fogom tölteni.
Fekete pólójáról fehér sortjára tévedt a tekintetem, amibe akaratlanul is belepirultam. Nem volt rossz bőr, de soha nem kezdtem volna ilyen sráccal.
Sőt, időm se lett volna bárkire ezek után. A színdarab egyre csak közeledett én, pedig akármennyire is tehetségesnek gondoltam magam, kezdtem belehalni a szerepembe. Egy olyan embert kellett eljátszanom, aki nem csak, hogy esetlen, de képtelen volt megállni a helyét a világban. A darab a botladozásairól szólt, én pedig kicsit sem tartottam magam ennyire esetlennek az élethez, így nem is igazán tudtam beleélni magam.

Mire felértünk a lakáshoz már kedvem sem volt az élethez. Fizikailag és szellemileg is elfáradtam. Figyelmen kívül hagytam az egyből telefonjával foglalkozó, kanapén elterülő srácot és a szobámba vettem az irányt, hogy elterüljek az ágyamon.  
Mikor ez megtörtént magam elé kaptam a laptopom és internetezni kezdtem, majd ismeretlen eredetű okok miatt Jaehyun facebook profilján kötöttem ki, annak ellenére, hogy nem igazán szoktam felnézni az oldalra, maximum két havonta.
Végig pörgettem az idővonalát, de nem találtam semmi olyat, amitől jobban érezhetném magam, igazából nem is tudom mire számítottam. Mikor viszont megláttam azt, hogy „szingli” megfordult velem a világ. Vettem egy mély levegőt, majd visszatérve a realitás négy fala közé lecsaptam a laptopom és belenyomtam a párnámba a fejem.
Nem, aznap már levegőt sem fogok venni.
– Baekhyun!
Nevem hallatára összerezzentem.
– Elmegyek egy buliba, nincs kedved jönni?
– Mégis ki szervez bulit hétfőre? – emeltem meg a fejem és értetlenül az ajtóm irányába néztem.
– Egyik csapattársam.
– Nektek nincs suli?
– De, de kedden edzésünk van csak.
– Képzelem milyen csoda csapat lehettek – motyogtam elképedve és visszadőltem. – Nem, nem megyek. Holnap sulim lesz és hatkor kell kelnem.
– Te tudod!

Lehunytam a szemeimet és magamra húztam a takaróm. Végre beburkolózhattam a magam világába és elmerülve az otthonos mámorban közel álltam az alváshoz, mikor valami a fejemre esett.
– Mi a halál? – nyitottam ki kómásan a szemem és leszedve a ruhadarabokat magamról értetlenül néztem Chanyeol-ra.
– Ebbe gyere.
– Hagyjál… nem megyek!
– Baekhyun. Jönnöd kell.
– Rosszul látod – próbáltam kipislogni a szememből az álmot. – Semmit sem kell tennem.
– De! Tudom, hogy ezt így nem szokás, de ott leszek, és ha nem is vagyok Sehun, segítek.
– Mi a szarról dumálsz? – ültem fel kitárva a kezeimet.
– Arról, hogy meg kell tenned valamit.
Megütközve fókuszáltam a menetre kész, Chanyeol-ra.
– Te turkáltál a szekrényembe? – érdeklődtem figyelmen kívül hagyva a hadoválását.
– Igen, de nem ez a lényeg! – energiájától és lelkesedésétől majdnem visszabújtam a takaró alá.
– De! Ez igenis fontos, ne nyúlkálj már a dolga-…!
– Jaehyun ott lesz!

Fojtotta belém a szót.
És életemben először nem ordítottam el magam miatta, pedig gyűlöltem, ha valaki rám se hederít.

3 megjegyzés:

  1. Drága Redy!
    Jó ideje már hogy nem írtam neked megjegyzést (szánom-bánom), de de de
    Jaj úgy örülök hogy kiraktad az új fejezetet, és már alig várom a folytatást!
    Örülök hogy Baek kicsit kimozdult a gubójából, és eskü azt hittem hogy Chanyeol azért nem ment ki a szobájából, mert hát.. hm, másra vágyott :D (Na de ezt majd talán egy jövőbeni fejezetben, hehe)
    Baek expalija igazán lekophatna már a színről, irritál, és szerintem titokban Chanyeol-t is (csak rá kell nézni, letapizta Baekhyun-t)

    Nagyon-nagyon várom mi lesz a következő részben, és vajon, vajoooon Baekhyun miért lepődött meg? :D huhúú de izgi

    Viszont most már rövidre fogom mert elsüllyedek a náthámban, de köszönöm az esti olvasmányt <3

    Puszi és hajráá
    xx O

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Aster!
      Jó ideje nem válaszoltam neked, ami sajnálok is, de képtelen voltam a napokba leülni hozamosabb ideig a gép elé, ami nem a sorozatnézést takarta.
      A folyatással egyenlőre még sehogy sem állok, de már ma rajta leszek az ügyön!
      Nos, egyenlőre még nem szeretném olyan irányokba elvinni a sztorit, de ki tudja? :D
      Jaehyun szerepkörével kapcsolatban nem kell aggódnod, tényleg. :D

      Baek érzékeny lélek, akármennyire is nemtörődömnek tűnik, már maga az, hogy valaki ismeretlen ér hozzá, akinek nem engedné frusztrálja, bár nem feltétlen ennyi az össz indok...

      Remélem már meggyógyultál! ♥

      Köszönöm, hogy írtál!

      Ölel, Redy ♥

      Törlés